Terebélyes ősz lombkoronával, egy vizes tálba szivacsfélét tömöszkölve, tüdővészre utaló hörgő hangokat hallatva csoszog a színre a szolgáló(vén)lány, miközben egy maszkos, frakkos alak kimért mozdulatokkal cigarettázik, s vészjósló zene tölti be a veszprémi Latinovits Zoltán Játékszín zugait. Mindez erősen romantikus attitűdöt gyakorol az előadás stílusára.

A kezdő képből kikövetkeztethető, hogy a vendég román rendező erős hatásokkal, képekkel akar dolgozni, hűen a román színház expresszív hagyományaihoz, de így a történetből nem maradt más, mint egy felszínes, felfokozott érzelmekkel operáló melodráma. Az embernek olyan az érzése, mintha a Romantica filmcsatornára kapcsolt volna: merednek a szemek, éles, görcsös gesztusok s persze intrika intrika hátán.

Egy házfal(?) előtt játszódik a történet, fehér, görögös lecsupaszítottság, merevség és áttetszőség uralja a teret. Fájdalmas szoborarcok a falon, torz oszlopmaradvány a földön. Az antik mitológiai hagyomány hatása érződik a történeten is: az anya tragikai alakja, a vő vérmes elszántsága, a gyermekek céltalan lézengése, túlvilágisága.

A darab írója, August Strindberg egyfajta álomdramaturgiát dolgozott kim, illusztrálva a szereplők azon törekvését, hogy menekülnek a valóság elől. Talán a színészi játék is ezért lett egy tömbből faragott: maszkszerű alakítások, a bezártságot expresszív mozgással ellensúlyozó, túlfokozott mozgások. A zsigerien elvetemült anya (Bajcsay Mária), aki pelikánként szívja gyermekei vérét, egzaltált fiával s a Grimm-meséből idepottyant szobalánnyal él ebben a kísértetházban, ahová nemsokára megérkezik nászútjáról a lánya és veje. Az apa halála után még folynak a hagyatéki tárgyalások, s az elszánt vő (mint majd kiderül, az asszony volt szeretője) az összegre feni a fogát. Egyetlen éjszaka alatt peregnek le az események, válik mindenki tettessé és áldozattá, míg az égő ház oltalmába nem veszi anyát s gyermekeit.

A színészek mélyről feltörő, izgatott, pattanásig feszült érzelmektől vezéreltetve, lelki és szexuális kiszolgáltatottságukban vergődve (különösen a gonosz bonviván vő, aki beleremeg volt szeretőjének látványába, és zaklatottságának hangok általi modulálására ragadtatja magát heveny fejgörcsök közepette) gyötrik és kínozzák egymást. Szegény gyerekek éheznek, fáznak, az anya csak kását meg zabot főz. Igazából mindenki tehetetlen, vergődnek önmaguk által felállított ketrecükben, ahonnan nincs átjárás a másikhoz. Az anya figurájában így egyszerre jelenik meg az aggódás és a zsarnoki önzés, a féltő szeretetbe oltott görcsös ragaszkodás, belekapaszkodás a másikba. A vő (Szeles József) hiába rejti agresszióba és hangoskodásba tehetetlenségét, valójában súlytalan, vesztes figura, aki sikertelenségét így palástolja. A fiú (Koscsisák András) fizikailag, erős testi jelekkel (előredőlt testtartás, kezek tördelése) ábrázolja az ideggyengeségét, anyjának való kiszolgáltatottságát. A holdkóros lány merev szellemi vaksága néhol kegyetlen, néhol sajnálatra méltó.

A végén az égő ház ablakából a fiatalok felnőni képtelen voltukat illusztrálva boldogan, mosolyogva integetnek a távozó cseléd után, önfeledten ismételve: ”Kezdődik a vakáció”! Már csak a tábla, a kréta s az osztályterem hiányzik. A jelen lévő iskolások csendben tiltakoznak.

norbi