Krasznahorkai László mesélt életéről, útjairól, félelmeiről, irodalmáról a Művészetek Házában összeverődött kevéske embernek szeptember 25-én. Az est megmentője volt az a tört magyarral beszélő fiatal, aki minden merev szabályt félretéve tette fel kérdéseit az írónak, aki így elmondhatta gondolatait a világról, élet-értelemről, és nem kellett százegyedszer is elmesélnie mit miért és hogyan írt meg.

1954 után gyulai házának ajtaja becsapódott mögötte és mint egy garabonciás diák, útnak indult. Először hazájában ismerte meg a piros-fejkendős Szocializmust, majd a híres Nyugaton a lábaiba csimpaszkodó Kapitalizmust. Mivel utálta a Manipulációt –mindazonáltal végtelenül kíváncsi volt arra, hogy hogyan lehet vele a világot „jóra és rosszra játszani” – megutálta mindkettőt, és megutált minden társadalmi rendszert.

Így saját magának próbált világot teremteni – amit nevezhetünk a művészetének is – és megpróbálta ezt a valóság tartományába bevezetni. Bízott a nyelv teremtő erőiben, bízott az irodalomban. Teremtő kezei olyan remekművekbe leheltek életet mint a Sátántangó, a Háború és háború, vagy a Kegyelmi viszonyok.

Útja során megtapasztalta: Nincsenek nagy festők, nincsenek nagy zenészek. Vagy festő valaki, vagy nem. Aztán még jobban meggyűlölte a Kapitalizmust, ami hierarchiát állít fel a művészek között és megfosztja a művészetet két legfőbb értékétől: a szabadságtól és a függetlenségtől. Talán e két dolog miatt indult Ő is útnak, hiszen létfeltétele, hogy érezze őket.

Eljutott Kínába, Japánba, Mongóliába, Amerikába, keresztül-kasul bejárta a Földet. S közben megértette: nem tudja érteni és érezni a Boldogságot, mert az Élet azon részéhez tartozik, ahol a vereség az alapélmény. Elfogadta, hogy soha sem lesz boldog.

Látta az emberiség fatális tévedését, miszerint elég sokat tud a Világról. Rájött, hogy a nem-tudás állapotába kell kerülnie, hiszen addig annak a csapdájában van, hogy valamit is tud. Megérezte, hogy nincsen olyan hely a világon, ahol maradni akarna. Az Ő világa atomjaira hullott szét. Illúziói csökkentek útja során, csalódott Kínában, ahol az emberek saját maguk pusztítják el kultúrájukat és ezáltal önmagukat.

És a végén szép lassan rájött, miért is bolyong. Mindent a háta mögött akart tudni. A folyamatos félelmet is, ami születésétől kezdve útitársa volt.

Örökös utazása egy belső mozgás, Önmaga megtapasztalása. Már az sem biztos, hogy más lenne, ha Gyulán szobájának ablakában ülne. Hiszen egy szobában is meg lehet ugyanazt tapasztalni 60 év alatt, mint világraszóló útja során.