Ideje a böjti szeleknek. Szomorúság és szakrális koplalás hetei ezek akkor is, ha valaki távol az Istentől. Mintha ilyen időben derengene fel legsűrűbben a két réges-régi és örökifjú szenvedő. A páros. Ők, akik a foncsorfrász legkézenfekvőbb allegóriái lehetnének.

A tükörzavarodás dandy-je az egyik, aki úgy kényszerült böjtölni önhittségéért, szépségéért, hogy belehalt. Ő az, aki olyat tett, hogy aztán óvatlanul a víztükörre pillantva halálosan szerelmes lett magába: tőrébe dőlt, mert belátta: lehetetlen önmagához eljutnia.
A foncsorfrász második villanása, hogy kevesen emlékszünk, miért kellett megigéződnie az angyalarcú daliának. Ki tudja a kis nimfa nevét, aki úgy veszett el szerelméért, hogy neki, Nárcisznak is halálos káprázatot hagyott. Az egykori fecsegésért csak szajkózásra szorított tündér szerelmes rebegése Nárcisz előtt maga idézte elő kettejük vesztét.

A fiú elhessentette a lányt és ő – itt a harmadik foncsorfrász – bánatában elbujdosott. Úgy ette a szerelem és a bosszú foncsora meg üvegje, hogy elfogyott. Belenézett a tükörbe és csak a foncsorezüst ásított rá. Ekhóból csak a hangocskája maradt. A forrás csobogása hallatszik, a parton a nárcisz virága hajt. Véres gallér a tükrös suhogás felett. Böjtös sziporkázása a szerelmes-szerelemteleneknek. Tükörkoporsóba záródni vagy visszhanggá soványodni. Hallgatni a szelet, itt, lent a fák között, a forrás közelében.