Milyen könnyen terpeszkedhet szét a nagyhét.
Mikor az egész évre, mikor évekre, hogy szégyene miatt az áldozat és a pribék utódainak is állandóan pironkodnia kelljen.
Vagy bánattá kopott harag amannak?
Vagy színlelt bűnbánat ennek? És kettejük megbicsaklott helyzete, úgy együttesen a szégyen?

És akkor, ott, a sokadik verés után, alvás-megvonások és kimódolt kínzások egy szünetében kérdezősködik a verőlegények leglegényebbje. Krisztus kései, ám igaz papjától.
Miszerint: hol is az a szeretet-tanítás meg azok az orcák a pofonokkal?
Akkor, a XX. század közepén is ugyanaz a butaságában gonosz és érzéketlen vigyor csúfoskodik a torz lelket tükröző arcon, mint a Jézust megfeszítő martalócokén.
Hogyan is érthetné a pap válaszát?

Bambán várja a választ, hogy még bambábban nézzen ki a langyos posványból, ami a fejében imbolyog. Nézi bár az áldott Nap által felszikráztatott kristályt az érchegy tetején, de még ahhoz is ostoba, hát a Nap aranyához. A pap pedig állattá alázva, kékre-zöldre összeverve, feldagadt arccal, sajgó tagokkal, lebénult jobb lábbal megszomorítva is tudja azt mondani: odatartom a másik orcámat; megnyomorítasz, én mégis szeretlek felebarátom. Még téged is...

Hogyan feketedik meg nagypéntek ólomszürkéje?
Hova kell alászállni, hogy a lét tetejéről szétnézhess?

És a nagyhét bizony tud terpeszkedni. Térre és időre.