Az Ikrek jegyében napjaink. Ha Ikrek, akkor Hermész ideje pereg. Hermészé, akit a régi görögök már a kezdetekben sok izgalmas tulajdonsággal ruháztak fel. Nekünk, későn jötteknek néha ezért keveredik össze vele, vele Hermésszel a foncsorfrász miatt Ámor, Cupido, rosszabb esetben az édes pufók puttók alakja.

Szárnyak azon, szárnyak ezeken is. Húrt pendít az, húrt ezek. Igaz tartalmasabb és gazdagabb jelentésű az eredeti szárny, az igazi húr. Habár a szárny Hermésznél a kalapján, a bokáján is megjelenik, úgy repül, hogy belepirulnak a puttók, a pajkos Cupido vagy a huncut Ámor is.

Talán utoljára Shakespeare tudta visszahozni az őseredeti figurát, amikor Ariel vagy Puck alakját – ha tetszik allegóriáját – kitalálta és azzá tágította, ami bennünket is képes elemelni a földtől.

Aztán ott az a húr. Hermészé még az első lant megszólalását teremti, ezernyi mámor, öröm vagy hangulat szikrácskáit lobbantva fel, az utána jött aprónép csak a póriasabb, némelykor kétkezibb szerelmet célozgatják a lantból közben vadorzók íjává silányult eszközzel.
Amikor a szárnyas fiúcskák kikönyökölnek a párkányra, ki emlékszik már, hogy kiből lettek. Csak a szegényedő istenke tudja: valaha az ének, a beszéd, a repülés, a kalmárkodás is az ő bűvkörét jelentette.

Hol van már Hermész büszkesége, hogy a halhatatlanok hírnökének rangja, a tolvajisten posztja az övé, a lelket békén a halálba vivő égi hatalmasság ő?

Hermész mégis dolgozik. Rangrejtve, csendben és azon sem sértődik meg, ha némely latinoktól fertőzött halandó azzal kárhoztatja, hogy ő Merkur volna; az, akiről alig pár évtizede magyarhonban állami autókereskedelmi nagyvállalatot bírtak elnevezni.