Lassan lezárul a színházi évad, és én mostoha módon még nem emlékeztem meg az év utolsó bemutatójáról, az Anconai szerelmesekről. Ezt a mulasztásomat szeretném pótolni, illetve szólnék néhány szót az egész évadról is, hiszen a jelen pillanat a legalkalmasabb a visszatekintésre és értékelésre.

Az Anconai szerelmesek Vajda Katalin könnyed hangvételű darabja, melyet színházi felkérésre írt a klasszikus olasz vígjátékok stílusában. A darabban a jól ismert vígjátéki elemeket a múlt század második felének nagy olasz slágerei (Quando, quando, quando; Che sara; Volare; Felicita ...stb.) egészítik ki, támasztják alá. Ez a mű nem hordoz magvas mondanivalót, nem szól a lét nagy kérdéseiről – egyszerűen kikapcsolódást és szórakozást kínál egy derűs, tavaszi estére.

Örvendetes volt megfigyelni, hogy a veszprémi színészek milyen minőségi változáson mentek keresztül az utóbbi időben énektudásuk terén – egyre élvezhetőbbé válnak a zenés darabok, melyek hagyományosan az éves repertoárok kihagyható részét képezték az elmúlt években. A színészek nem csak fejlődő énektudásukkal, de meggyőző alakításukkal is elősegítették az előadás felhőtlenül szórakoztató légkörének megteremtését. A férfiak közül mindenekelőtt Gáti Oszkárt emelném ki, aki olyan volt, mint Belmondo (sőt, néha még nála is belmondóbb), a női szereplők közül pedig a Dorinát alakító Csarnóy Zsuzsa volt lenyűgözően latin és temperamentumos.

Egyetlen kritikus észrevételem lenne, amely miatt nem tudom, hogy a darab íróját, vagy a szereplőket kell-e elmarasztalnom. Sajnos érezhető volt némi hanyagság a darabban gyakran előforduló olasz nyelvű betéteknél, mivel azok nyelvtanilag igen ritkán állták meg a helyüket (pl. „mio mamma” „mamma mia” helyett, …stb.). A színházban pedig az ilyen, látszólag elhanyagolható részletekre is érdemes odafigyelni, még akkor is, ha feltételezzük, hogy a nézőknek csak kis része ért olaszul.

Mindent összevetve egy a könnyebb drámai műfajokat reprezentáló, igen színvonalas előadással örvendeztettek meg bennünket a színházi illetékesek, amikor az utolsó pillanatban „becsempészték” az Anconai szerelmeseket erre az évadra.

Végül pedig következzék egy röpke áttekintés: mit is kapott idén az, aki lelkiismeretesen látogatta a Petőfi Színház nagyszínpadi előadásait.

1. felvonás: A kölyök
Chaplin remekművének giccses és ostoba feldolgozása, a magyar musical-írás és –játék mélypontja. (Megjegyzés: nagy közönségsiker…)
2. felvonás: Hazatérés Dániába
Egy közepesen időszerű Hamlet-parafrázis remek előadása. Szép és nívós produkció, a Petőfi Színház legszebb hagyományait idézte emlékezetünkbe.
3. felvonás: A revizor
Klasszikus darab – közepes előadás (pont fordítva, mint az előbb). A gondolati mondanivaló és finom szatíra helyett a bohózati elemek kerültek előtérbe.
4. felvonás: A komédiaszínház
Jó előadás, érdekes rendezés – mindez a közönség teljes értetlenségétől kísérve. A színpadi kivitelezés remek, de a darabválasztás időszerűsége megkérdőjelezhető.
5. felvonás: Anconai szerelmesek
Szórakoztató darab jó előadásban, a részleteket lásd feljebb.

Összegzés: a Petőfi Színház idén olyan évadot tudhat maga mögött, amilyennel már régen nem büszkélkedhetett, két remek előadás mellett elfért a másik három kisebb-nagyobb hiányosságokkal rendelkező is. A helyi közízlés állapotai sajnos némely pontokon elkeserítőek (mint A kölyök és A komédiaszínház esetében), ami hosszú távon az előadások minőségének rovására is mehet, hiszen ha a selejtet „eszi meg” a közönség, akkor azt fogják neki feltálalni, és leszoknak a jóról…

Meglátjuk szeptemberben!