Hétfőn túléltem a Szigeten két szőnyegbombázást. Akarom mondani, ott voltam a Slayer és a Testament koncertjein. De menjünk sorrendben. Megérkezésemkor konstatáltam, hogy most nem kell égi áldásra számítani, hiszen rekkenő volt a hőség, az égbolton pedig egy darab felhő nem látszott. A tömeg is szépen felduzzadt.

Úgy döntöttem, hogy ezt a napot a heavy metalnak szentelem, abból is a keményebb fajtát preferálom. Kezdetnek a Bomber nevű formációt hallgattam, akik a Motörheadre emlékeztető koszos rock and rollal nyomultak a Hammerworld színpadán. (A nevük is egy régi Motörhead dal címe.)

Szerettem volna a Tankcsapda bulit meghallgatni a Nagyszínpadon, de közben az est fénypontja, a Slayer tartott sajtótájékoztatót, így arra siettem. (Amiből nem lett semmi, a zenekar töketlenkedése miatt. A meghirdetett nyolc órára jó néhány kollégával punnyadtunk a fülledt sajtósátorban. Ekkor megjelent egy hölgy, és azt közölte, hogy a zenekar huszonöt percet késik. A huszonöt perc leteltével pedig közölte, hogy nem lesz sajtótájékoztató. Személy szerint nagyon nem vagyok kibékülve a szavukat meg nem tartó emberekkel, azon kívül utálom, ha az időmmel szórakoznak. Nem érdekel, hogy a világ legnagyobb trash-metal zenekaráról van szó. Legalább megnéztem volna Lukácsék zúzását.)

Eljött a féltíz, én pedig a Nagyszínpadhoz értem. Szép tömeg gyűlt össze, a deszkákon pedig megjelent a trash műfaj királya, a Slayer. Nyolcvan perc hihetetlen brutális zenében volt részünk. Valami eszméletlen energia áradt a színpadról. Tom Araya győzte hangszálakkal, emellett rettenetes tempót diktált a basszusgitáron, a mostanában visszatért dobossal, Dave Lombardoval egyetemben. A két szólógitáros, Jeff Hannemann és Kerry King tekert utánuk rendesen. Programjukban a tavaly megjelent God Hates Us All dalait játszották leginkább, de felhangzottak olyan klasszikusok, mint a Hell Awaits, és talán egy dal kivételével elnyomták a klasszikus, nyolcvanas évekbeli Reign In Blood korongot.

Úgy határoztam, hogy még nem elég a zúzásból, ezért visszatértem a Hammerworldhöz, hogy meghallgassam egy másik régi trash csapat, a szintén amerikai Testament programját. A Slayerrel ellentétben ők most voltak először hazánkban. Egy kisebb csoda, hogy ez a banda még mindig játszik, mert énekesüknél, Chuck Billynél két évvel ezelőtt agytumort diagnosztizáltak az orvosok. Bizony, nem sokat adtak akkor az éltéért. De Chuck legyőzte a kórt, és ismét turnézik zenekarával. Ugyan új lemezt nem vettek fel, a régebbi kompozíciókat teljes gőzzel nyomták. Sajnos a bulit rendesen elrontotta a kritikán aluli hangminőség, (volt olyan, hogy a cucc teljesen elhallgatott) és ezt a közönség sem díjazta: a technikai személyzetnek címezve, nem éppen hízelgő megjegyzések tűntek fel a színpad mellett felállított SMS falon.

A Testament után már nem hallgattam más zenét: három óra trash metal után talán ez megbocsátható. Tettem egy hosszú sétát. Hajnali kettőkor fáradtabbnak tűntek a szigetlakók. Sokan elnyújtózva aludtak a földön, néhányan kergették a láthatatlan kígyót, mások dalokat énekeltek szabadon választott hangnemben. Botránynak, erőszaknak nyoma nem volt. Csak sok, kedves fiatalt láttam, akik most így, a vége felé egy picit elfáradtak, de boldogok voltak. Jövőre, veletek ugyanitt!