Kenyérhónap az augusztus. Aratás után, kenyérünnep előtt. Ilyenkor ildomos utána járni a ragyogóbbnál ragyogóbb, kenyérhez kapcsolódó kifejezéseinknek. Foncsorfrász, hogy köznapi beszédünkből kikopó-félben vannak. Ahogy a nyelv laposodik, úgy lepi be az iszap a hideg tisztaságra rendelt mélységeket is; sorvad a felelősség, gyérülnek az érzelmek.

Madárlátta kenyér: csendül a szép kifejezés és feldereng a kalendáriumos, csíziós múltból a fogalom, a jelentés, amitől az otthoni aprónép szeme felcsillant. A kenyér, ami megmaradt a mezei munkára elvitt elemózsiából. Az a szabad levegő által megszentelt maradék, ami a gazda, a béres, a napszámos, a zsellér tarisznyájában megtérhetett oda, ahonnan elindult. És hazatér az alkonyatban az apa, más ízzel hozza vissza a jó kenyeret. Más íze lett, mert látta a madár. Utazott az étel, hogy a gyerekek most boldogan majszolgassák, ízében keresgélve a magas ég titokzatos hangulatait, a szelek táncát, a madárfüttyöt és a nyulak szeleburdi iramodását a tábla végiben.

Madárlátta kenyér, amit ugyan a falatozásra szakított időben meghagyott, aki meghagyta, de a legkisebb darabkát is visszacsomagolta: érték az magában is, hát még milyen becsülete lesz majd, ha megkapják a leánykák, fiúcskák.

És a hőségből visszahozott étel úgy, szikkadtan, olyan fáradtan, mint aki hazatért vele, ott ácsingózik a tarisznyában, hogy vegyék már elő; nyíljon az ég, keljen a szél, röppenjen pacsirta, kergüljön a nyúl: egyék meg.