Jár a malom, izzad a prés, fő a lekvár, erjed a cefre, forr a befőttnek való. A nyár bősége ezidőtájt a legzavarbaejtőbb, miként megdöbbentő foncsorfrász az is, hogy az egyetlen, nagy érett-nyár női allegóriája milyen sok néven ismeretes.

Aki járt már egy a hagyományaival kicsit is békében leledző dél-német családnál, feltétlen találkozott a kosarat vagy bőségszarut tartó szépséges asszonyka figurájával a nappaliban. Úgy hívják Notburga. A sok-nevesítés példája ő is. Pedig ő és társai mind együtt a nyárvégi termékenység sajátos attribútumaival ellátott – talán misztériumon belül élő – alakok: tehát ők valamennyien egyetlen alak.

Az, aki a rátarti olymposi istenek pompa pazarlása és felelőtlenség miatt vissza-visszatérő kegyetlensége okán éppen most készül elhagyni a földet, vagyis bennünket. Egészen tavaszig búsul valahol. Kegyessége viszont addig terjed, hogy végtelen termékenységének eddig tárgyiasított sokaságát feneketlen kosarába gyűjti és – hogy kibírjuk tavaszig – nekünk adja. Tudja mi vár ránk, ezért a gabonát csűrbe gyűjti, gyümölcsöt aszal és száraz helyre teszi.

Termékenységének áldásait lekvárba, befőttbe, pálinkába, borba tartósítja. Felhalmozza nekünk, mert tudja: most tartalékolni kell. Ő már látja az őszt, a ködöket, a havat.

Ő a Notburga, Démétér, olykor maga Fortuna, némelykor az Igazság vagy a Mértékletesség, hova tovább az örök Boldogasszony. Aki elég érzékeny még a nagymamában is felfedezi őt, amikor ő a beosztás vastörvényének elfogadásával, a hőguta közepette is, a szilvalekvárral bajlódik.

Ebben a foncsorfrászban még az is feldereng: talán József is őt látta álmában, mielőtt a fáraónak a hét bő és a hét szűk esztendőről jósolt.