Gyermekkorunktól nő belénk a mese foncsorfrásza: az elemózsiás kosár, mint egy misztikus és örök figyelmeztetés villanhat fel – ha hagyjuk – emlékezetünkben. Ezzel a jelképes vessző-holmival két fontos tárgyat kell célba juttatni, a bort és a kenyeret. A szent ételt és italt fiatal, erős, ártatlan és hajlékony önmagunknak kell elvinnie öreg, rutinba kopott, bölcsességgel rendre megkísértett és kérgesedő önmagunkhoz.

A fáma Piroskája a nagymamához megy. A Jézus által is elrendelt étel és ital mindegyike csodaszer. Nyárutós, őszi falat és korty. A kenyér arra való, hogy erőnket újra meg újra pótolja, teljesíteni a földi pályára kirótt küldetést. A bort azért kell vinni, hogy kicsinek, nagynak és érettnek hevületet, lelkesedést, képzeletet, mámort adjon az elinduláskor, az úton, illetve a megérkezéskor. De mindkettőnek a java út közben fogy el. El kell fogyniuk – még a mesében is –, mert az idő javában szűkmarkú a föld: az erdő, a határ elfelejtette, hogy kínálja a gyümölcsöt, a termést, a magot. Ha mi is elfelejtjük kenyérré, borrá tenni, amit az anyaföld a múlékony tavaszban, nyárban ránk pazarolt, cudar lesz a kirándulás.

Az út két erdőn visz át. Karunkon az elemózsiás kosár a csodakenyérrel, a varázsborral és ballagunk, csak rójuk a métereket az aranyerdő, az ezüsterdő felé.

Az aranyerdő – ha szerencsénk lesz – még egy kétszer megsimogat egyre törődöttebb aranyos fényével, sárga, égő és bánatos leveleivel. Az ezüsterdő viszont könnyen betakarhat, elnyelhet; fémes és rideg szoborvilág az rontástól megkeményedett leplekkel, fátylakkal, hegyezett és éles káprázatokkal. Sok kenyér kell. És persze elegendő a borból is.