A Játékszínben mindig lehet érdekes darabokat látni. Az idei első bemutató a Dosztojevszkij novellájából Kapás Dezső által színpadra alkalmazott Fehér éjszakák volt.

Az előadás a Petőfi Színház és a Thália Színház közös produkciója, rendezője Gálffi László, szereplői Hámori Gabriella, Cservenák Vilmos és Koscsisák András. A díszleteket és jelmezeket Füzér Anni tervezte.

Azért mentem át néhány bekezdés erejéig műsorfüzetbe, mert nem jutok szóhoz. Ez az a produkció, amiről nem lehet igazán mit írni - ezt látni kell. A díszletekben, a rendezésben, a színészi játékban nem lehet hibát találni (s ez a kritikus rémálma).

Múlt szerdán sokan voltunk a nézőtéren, s csak lassan csöndesedett el a "teltház". Aztán következett a szűk másfél órás áhítat. A katarzist még a helyenként felcsörrenő mobilok és az emitt-amott elbóbiskoló férjek sem tudták elrontani. Az egész olyan szép volt, na...

A történet egyébként igen egyszerű. Van a fiú, meg a lány, találkoznak egymással, aztán még párszor találkoznak, játszanak (játszmáznak) egy kicsit egymással, aztán a fiú hoppon marad. Szóval tisztára, mint az életben. Úgy is mondhatnánk Álmodozó (Cservenák Vilmos) szavával élve, hogy a szereplők "Típusok". Álmodozó a tipikus teszetosza csávó, aki 27 évig gyűjti az erőt, hogy végre megszólítson egy csajt, aztán, amikor sikerül neki, rögtön bele is zúg - a feje búbjáig. A Lány (Hámori Gabriella) a "legyünkbarátok" típusú kiscsaj, akinek még ott a tojáshéj a fenekén, de már reflexből szívatja a fickókat.

És, komolyam mondom, hogy elhisszük nekik. Bedőlünk a varázslatnak. Úgy érezzük, hogy elbújtunk a Lenin-ligetben (a fiatalabbak kedvéért: Erzsébet sétány) egy pad alatt, és éppen kihallgatjuk két bohó ifjonc szerelmi csatározását. Az egész valahogy élni tud. Minden együtt működik. A fények, a háttér, a zugok, a cipők...

Mit mondhatnék még? Arisztotelész a tíz ujját megnyalná, ha élne...