Hány mai gyermek ismeri a sütőtököt, a puliszkát, hovatovább a bundáskenyeret?
Amikor a menzán látom, hogy a népélelmezés az átlagnál jobb fantáziával megáldott vezetője a régi jó sütőtökkel akart desszert gyanánt kedveskedni az iskolásoknak és azok sorban egymás után hagyják ott a tálaló pulton, végérvényes a felismerés.

Eleink kétszer-háromszor annyi egyszerű és bonyolult ízt érzékelhettek és élvezhettek még a mindennapokban is. Ha Krúdy Gyula annyit tudott írni a konyháról és az ételekről, mennyit tudhatott róluk a még korábbi nemzedékek embere, akár akkor is, ha sorsa a pompás udvaroktól oly távolra vetette, hogy az éhezés mardosó kínja is része volt életének.

A régi ember pofonegyszerű anyagokból is tudott csodát varázsolni. Végy néhány szelet, akár szikkadtabbá lett kenyeret, forgasd be kikevert tojásba, süsd ki olajban, zsírban és kész a tartalmas reggeli vagy estebéd.
Szerény étel, mégis remek válasz a téliesedő hidegre, a szükséghelyzetre, hogy fogyatkoznak a finomságok.

A tojásba forgatott kenyér egy egyszerű ötletből született. Ha a mai nebulók idegenül mennek el az egyébként fenséges ízű sütőtök mellett, hát nekem – aki még messze vagyok az öregségtől – még élénk gyermekkori emlékem az a sok októberi, novemberi vacsora, amikor a laktató bundáskenyér illata csábított a konyhába.

A manapság úgy kárhoztatott nehéz ételek pedig az emlékezetünk fontos hányadát is jelentik. A töltött káposzta, a gulyásleves vagy a bundáskenyér helyettünk is emlékeztet rá: a betevőért az emberek jóval nagyobb része dolgozott meg hosszú, megterhelő fizikai erőfeszítés árán. Igaz, hogy a laktató ételekhez akkor még a közösség éltető megbecsülése is dukált a vidám szorgalomért.