Kispörköltek, vágyakozások, szerelmek, elhagyatott későromantikus temetők, halálízű nagy vacsorák, emlékképbe merevedett hervadó asszonyok, fiatal, felvillanó női bokák, bolyhos éjszakába nyúló találkozások, az időtlenségbe sejlő múlt, az álom országútjainak írója - 125 éve született Krúdy Gyula.

Városunk igyekezett méltón emlékezni rá, egy hét leforgása alatt volt Krúdy-vacsora a TAPÓ-ban, irodalmi est a VMK-ban, Krúdy-virrasztás a könyvtárban, kávéház a múzeumban, Krúdy emlékülés a VEAB-ban.

Szép terv és jó ötlet, de mindez még kevés; elcsépelt, ám igaz gondolat, hogy egy író addig él az emlékezetben, amíg olvassuk műveit. És talán ez a legnagyobb probléma Krúdyval. Kezdjük a legelején! Bármily furcsa is, Krúdy nem törzsanyag (nem kötelező tanítani) sem az általános, sem a középiskolában. A diák csak akkor találkozik nevével, írásaival, ha tanára a szűk időkeret ellenére pár órát szakít rá, vagy, ha otthon kezébe nyomják valamelyik könyvét, esetleg, ha zseniális érzékkel ráakad (belebotlik) a könyvtárban a K betűnél.

Krúdyt olvasni pedig nem egyszerű. Nem lehet harapni, bele-belekapni, előkotorni a helyijáraton (egy jól fűtött kupé már természetesen más eset), hozzá idő és türelem kell, egy kényelmes fotel és esetleg egy pohár bor (lassan már a forralt fajtából), és nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem az is kell, hogy ősz vagy tél legyen, nyáron képtelen vagyok könyveihez nyúlni - pedig hány forró nyárestét festett meg nekünk...

Modern korunkban nem mindenki tud mit kezdeni a "giccs határán" (Sőtér) egyensúlyozó, biedermeieres, szecessziós mondatfüzéreivel, öntörvényű időtlenségével, lírai, leíró, atmoszférikus prózájával, metaforikus nyelvi alakzataival, legendásított történeteivel, a múlt és a valótlanság szférájában zajló áleseményeivel - a Krúdy lírával. ("Krúdy Gyula szereti a múltat, s ez már majdnem azt jelenti, hogy költő." - Kosztolányi.)

Manapság a jelenhez kapaszkodunk - egyre görcsösebben -, az érték a "van", nehéz átlényegülten elfogadni Krúdy "mintha" világát, erotikánk már nem szoknyák alól elővillanó térdek és bokák érzékisége (a pornóipar ellát minket a keményebb fajtával), ham- és csízburgerek, kokakóla mellett hogy is érezhetnénk meg a művészi kulinaritás örömeit - a kispörköltek, velőscsontok, paradicsomos párolt húsok, gesztenyés kacsák, Krúdy-fröccsök (szóda helyett kovászos uborka levével) varázsát.

Rohanásunkban mégis megállhatunk, kutathatjuk vele együtt a "belső valóság lelki tájait", az őszi köd gomolygásában felderenghet alakja, s elhihetjük neki, hogy a képzelet talán többet ér a komor valóságnál, a feltételes a kijelentőnél... Ahogy Ady írta: "A Van csak egy rossz álom / S a valóság a Volna..."