Még a rockzenét viszonylag jól értők körében sem ismerik valami jól Colosseum-ot. Ha hallották is muzsikáját, nem biztos, hogy valamely dalát, vagy tagját meg tudják nevezni. Viszont a banda nem igazán nagy számú, de annál lelkesebb rajongótábora mindent tud a zenekarról. Egyvalamivel azonban mi sem számoltunk.

Mikor bevonult a csapat a színpadra, döbbenten láttuk, hogy Dick Heckstall-Smith helyett Barbara Thompson fújja a szaxofont ezen az estén. A választ Jon Hiseman dobos, zenekarvezető adta meg: Heckstall-Smith nagyon beteg, az orvosok nem engedélyezték neki ezt a turnét. Így került a képbe Barbara Thompson, aki annyiban kötődik is a bandához, hiszen Jon Hiseman felesége. (Emellett ne felejtsük el, hogy kiváló zenész, amit számtalan lemezzel bizonyított. Egyikbe-másikba hites ura is beszállt dobolni.) A többiek - Clem Clempson gitáros, Dave Greenslade billentyűs, Mark Clarke basszusgitáros és természetesen Chris Farlowe énekes - mind itt voltak. Három éve jártak nálunk utoljára. Akkor csak úgy turnéztak, szóval nem voltak új dalaik, s valahogy enerváltnak tűntek, nyoma sem volt annak a döbbenetes energiának, amivel 1995-ben játszottak még a régi BS-ben. Így aztán egy kicsit szorongva vártam a kezdést.

Annyiban aktuális ez a mostani koncertsorozat, hogy hat év után (1997-ben Bread and Circuses címmel adtak ki korongot) új lemezt készítettek, a Tomorrow's Blues-t. Mindjárt egy új dallal nyitottak, aztán jöttek a régi legendák: Tanglewood 63, Theme For An Imaginary Western, újabb keletű szerzemények, mint a No Pleasin’, vagy az I Could Tell You Tales. Nyoma nem volt a fáradtságnak, óriási összhangban dolgoztak a muzsikusok. Főleg Clempson szólózott rettenetes nagyokat. Hiseman és Clarke sem tudtak hozni egyetlen négynegyedes ritmusképletet. Az utóbbi óriási basszusfutamai mellett legalább olyan elementáris táncot járt a színpadon, mint Yes-béli kollégája, Chris Squire. Ugyanakkor Clarke kiválóan énekel is. Szép pillanat volt, amikor a friss Hard Times Are Rising című szerzeménynél Barbara Thompson levonult a színpadról, és Dick Heckstall-Smith szaxofonjátékát számítógépről játszották be a dalba. - Így legalább itt van köztünk - kommentálta Jon Hiseman.

Húsz perc szünet után, ha lehet, még nagyobb erővel nyomultak. Előszőr a Those Who Are About To Die pokoli ritmusai ragadtak el bennünket, majd Chris Farlowe is visszajött, és máris nyomták a Stormy Monday Bluest. Azt hittem, ezt már nem lehet fokozni. De igen! Hiseman Neil Armstrongról kezdett el mesélni. Hát mi más jöhetett volna, mint a Valentine Suite! Három tétel, három hangszerszóló. Na, itt már Dave Greenslade is nagyot virgázott, de Clempson megint bebizonyította, hogy ott a helye a világ legnagyobb gitárosai között.

A ráadást Hiseman szólójával kezdték, majd a Lost Angelesbe kaptak bele. Ebbe aztán belerámoltak egy kis Zeppelint, egy csipetnyi Creamet, és egy falat Beatlest is.

Majdnem három óra muzsikálás után még arra is volt energiájuk, hogy a rajongókkal találkozzanak az előcsarnokban egy kis dedikálás keretében. (Én még nem láttam ilyent.) Mikor odaléptem Clem Clempsonhoz, lányos zavaromban egy mondat jött a számra: - Gyermekkorom hősei vagytok. Clempson elmosolyodott és így válaszolt: - Ti vagytok számomra hősök. Nagyon boldog vagyok, hogy ilyen közönségnek muzsikálhattam ma este.

Számomra ez a rövid beszélgetés megkoronázta ezt az egyébként is csodálatos estét, ahol igazi, műértő közönség gyűlt össze, akik ülve hallgatták végig ezt a hat zenészfenomént.