Az évszakok váltakozása legelhasználtabb toposzaink közé tartozik. A véget nem érő körforgás, a halál és újjászületés szimbóluma ez. Ezt a toposzt használja Felhősi István kiállítása is, ám a veszprémi művész nemcsak képsorozata témájává teszi a ciklikusságot, hanem térben is megjeleníti ezt a Veszprémi Egyetem aulájában.

A képeken egy erdőrészlet. Tizenkétszer. Pirosan, sárgán, fehéren, zölden… ősszel, télen, tavasszal, nyáron. A festmények kört alkotnak, s a középen álló néző egy soha véget nem érő Felhősi-kiállítás részesévé válik.
A körben elhelyezett képeken a téma ismétlődik. Akár egy fúgában - gondolhatnánk; ám itt éppen nem az ide-oda transzponált téma a hangsúlyos, hanem az, ami a változást jeleníti meg a képeken: a színek, az ecsetvonások, a képek ritmusa. Egy hónap, egy képi világ, körbe-körbe. Az impresszionistákat idézi ez a sorozat, akik egy-egy tájat, látképet többször festettek meg, különböző napszakokban, évszakokban ábrázolva ugyanazt, nem a térben, hanem az időben nézve körül.

A festmények által határolt területen magárahagyott a látogató. A képek alatt nem szerepel a szerző neve, a cím, az évszám, ahogyan ezt megszokhattuk máshol, ahol kényelmesen elolvastuk ezeket, s aztán ránéztünk a képre, és magabiztosan értelmeztünk. A látogató ott úgy állt a kép előtt, mint egy metafora előtt, amely egy dolgot egy képpel azonosít, jelen esetben a címet a festménnyel. Gyorsan meg kell keresni, hogy mi a közös a kettőben, aztán, azt mondani: „jéé!”. Itt erről szó sincs, és ettől lesz nagyon izgalmas ez a kiállítás.

Új az élmény: nincs betű, nincs szó, nincs metafora, nincs másik nyelv, csak a vizualitásé. Hiányzik az ember a képekről, és ezt nemcsak a figurálisan megjelenő (pontosabban meg nem jelenő) emberre értem, hanem erre a kizárólag képi beszédre: ha nincs a kép alatt a cím, akkor nincs más hang, csak a sajátom, egyedül vagyok.

A kör nemcsak belülről érdekes. Az állványok hátoldalán tizenkét teljesen más jellegű képet találunk: egyszerű ecsetrajzokat, a csillagjegyek szimbólumait. Ezek a jelek biztosan összehasonlíthatatlanul többet nyújtanak azoknak, akik ismerik a horoszkópokhoz tartozó tulajdonságokat; én azonban maradok az egyszerű megoldásnál: nekem a hónapokat jelentik, s így funkcionálnak témamegjelölésként az egyes képekhez. Nem mindennapi megoldás a képeket és a hozzájuk tartozó címeket szeparálva tárni a nézők elé, mintegy külön sorozaként, külön kiállításként.

Bevallom, én a hátoldalakkal kezdtem a kiállítás a megtekintését, később döbbenve rá arra, hogy mit is kell itt nézni igazából.
De végülis miért ne? Miért ne lehetne egyszer a regény rövidebb, mint a cím?