Jönnek, mulatozni akarnak, azt hitték buli lesz, de senki nincs a bálteremben. Van némi összecsengés Mrozek drámájának alaphelyzete és keddi előadásának körülményei között. Fehérvárról jöttek, baromi jók voltak, csak szinte senki nem volt kíváncsi rájuk.

A nyolc nézőt számláló előadás az egyetem E épületének egyik földszinti termében zajlott. A helyszín és a díszlet telitalálat: randa neonlámpákra szerelt lila papírfüzérek, körben a falak mentén iskolai székek, középen tánctér, a sarokban egy bőgő és egy harmonika, s a terem egyik végében álló asztalon műanyag borosflakon. Ezek láttán a néző egyből tudja hol van. Apró, szinte jelzésszerű díszletelemek, de üvölt róluk a lepukkant kultúrházak hangulata. Lehet, hogy nem vagyok egy nagy utazó, de tőlünk nyugatra még nem nagyon találkoztam ezzel a miliővel, és bevallom, mindig megdobbantja a szívemet. Most is. Otthon éreztem magam, a mi világunk jelent meg a játéktérben.

A nézők körben ülnek a székeken, a terem üres, aztán valakik kopognak, majd dörömbölnek, tanakodásuk behallatszik. Bejön három férfi, becsukják maguk mögött az ajtót, és innentől csak ők vannak: magyarázatra csak egymástól számíthatnak, minden lehetőséget egymásból kell kihozniuk, csak egymást használhatják, egymásra gyanakodhatnak, egymást vádolhatják, egymásban reménykedhetnek. És mindezt végig is játsszák.

Lesz mulatság? Ez Mrozek darabjának visszatérő kérdése. A három legény ezen tanakodik. Ebből a mondatból indul ki a dráma cselekménye, megkezdődik szenvedésük: újabb és újabb magyarázatokat izzadnak ki magukból a fenti kérdésre. Világuk zárt, amelyben nincs semmi, csak a hiány, a mulatság hiánya. Nélküle minden lehetőség és magyarázat csupán hiábavalóság, felesleges erőlködés. "Semmi sincsen igazából, hanem minden csak félig." - hangzik el a darab kulcsmondata. Amiért jöttek, azt nem találják, kérdésüket pedig hiába teszik fel. Camus azzal azonosítja a világ abszurditását, hogy az ember mindenségbe kiáltott kérdéseire süket csönd a válasz. Ez a gondolat köszönt vissza az előadás csendjeiből, amiből lehetett volna egy kicsit több is, néha túl gyors volt a ritmus.

Az alakok karikatúraszerű figurák: egy langaléta szőke (Barbély Gábor), egy csontos arcú barna (Gróf Márton) és egy nagyfejű (Szabó Zoltán). Kicsit kinőtt öltönyben, fehér ingben, nyakkendővel, új cipővel, mellükre tűzött művirágcsokorral, fésűvel a farzsebben. Mintha a Tűz van, babám bálozóinak leszármazottai lennének... őket látva megint csak azt éreztem, hogy Kelet-Európában vagyok itthon.
Arcjátékuk valószerűtlen, túlzott, erőltetett, s mindez összhangban van helyzetük lehetetlenségével, létük kínjával, s felidézik egy másik lengyel, Gombrowicz gondolatát: az abszurd egy szörnyű fintor egy üres szobában.

A párbeszédek alatti akciók burleszkszerűek, ami azt is jelenti, hogy kidolgozottak, pontosan koreografáltak. Micskó Zoltán rendezése egésszé áll össze. Nincs felesleges mozgás, díszlet, kellék, mondat. Mindennek helye van.
S ami fontos: nézőként én is megtaláltam a helyem az előadásban, ebben a szomorú, kelet-európai boldogságban.