Nagy Viktor (1954) rendező művészi karrierje a zenétől indult. Eredetileg zenész-zenetanár, majd a Színház- és Filmművészeti Főiskola elvégzése után, 1988-tól a Madách Színház rendezője. 1991-től az Operaház főrendezője.

Index: - Hogyan került kapcsolatba Veszprémmel, a Petőfi Színházzal?

Nagy Viktor: - A Hair volt az első rendezésem itt, előtte semmiféle kapcsolatom nem volt a színházzal. Éppen Németországból tartottam hazafelé, amikor felhívott az autóban Tömöri Péter, és megkérdezte, hogy volna-e kedvem megrendezni a Hairt. Hát persze, hogy igent mondtam. Nagyon sokat dolgoztunk vele, de megérte a fáradtságot. Úgy érzem, siker volt a városban, szerették az emberek, elég sok előadást megért – véleményem szerint akár a mai napig is műsoron lehetne.

Index: - Most is hasonlóképpen történt a darabválasztás? Kifejezetten a Sztárcsinálókra szólt a felkérés?

NV: - Nem, készítettem egy ajánlatot, amiben több darab címe is felmerült. Végül különböző szempontok mérlegelése alapján a Sztárcsinálókra esett a választás. Ez egy nagyon népszerű, igazán jó darab. Dinamikus, mondhatni „slágerdömping”, de emellett politikus és aktuális is. A választásnál persze sok szempontra kellett figyelnünk – mi az, ami hiányzik, ami mostanában nem került a színház repertoárjába. Nyilván tudtam, hogy a Hegedűs a háztetőn után nem lehet még egy klasszikus musicalt színpadra állítani, hanem olyasmi kell, ami különleges, érdekes, másfajta a zenei stílusa. Elsősorban azokat a középiskolás, egyetemista fiatalokat szerettem volna a darabválasztással megnyerni, akik nem az elit, konzervatív stílusra vevők, hanem merészebb, szemtelenebb, politikusabb, ha úgy tetszik, provokatívabb darabot keresnek.

Index: - A Sztárcsinálók már több mint 20 éves, első bemutatója 1981-ben volt. Mi az aktualitása a mai néző számára?

NV: - Ez az aktualitás mindig változik. A darab alapvetően Néróról és a hatalomról szól – egy politikai karrier kialakulásáról, egy egyéniség eltorzulásáról és tragikus végkifejlet felé száguldásáról. Ez a téma a reneszánsz óta igen fontos, rengeteg operát írtak róla, és szépirodalmi művek is születtek a kapcsán. Kosztolányi Dezső Néró, a véres költő című regényéből például kis részleteket be is építettem az előadásba.
Van tehát egy hagyományosan létező mondanivaló, de az igazi, a "legfrissebb" a terrorizmus kérdése. Ez központi kérdés a darabban: hogyan keletkezik ez a probléma, ki pénzeli, ki mozgatja a szálakat, kinek áll az érdekében. Szándékainktól függetlenül ez lehet az egyik legfontosabb elem a közelmúlt eseményeinek tükrében.
De a két véglet között is rengeteg értelmezési lehetőség, áthallás van. Gondolhatunk itt a különböző táncdalfesztiválokra – régiekre és maiakra is -, illetve rengeteg dologra, amivel bármikor találkozhat az ember.

Index: - A darabot már az első alkalommal sem korhű jelmezekben adták elő. Igaz ez a veszprémi előadásra is? Mennyire jelenik meg korunk ebben az előadásban?

NV: - Ez a darab sok szempontból a késő-kádári korszak terméke. Sok részlet nyilvánvalóan az aktuális politikai helyzetre utalt, ezért ha valaki egy farmerban játszotta Juvenalist, a költőt, senki nem lepődött meg. Születtek természetesen korhű jelmezes előadások is, de szerintem ez félrevezető. Mivel a zenei anyag igen modern, kínálja magát a legújabb, jelenkori öltözék, a „trendi divat”. Ez nálunk is megjelenik mind a színpadi építkezésben, a díszletekben, mind pedig az öltözködés szintjén, de abban is, hogy használunk televíziókat, kivetítőket. A Sztárcsinálók egy alapvetően mai termék, aminek múltbeli áthallásai vannak.
Én magam kétszer rendeztem már meg ezt a darabot. Először főiskolásokkal, lényegében egy üres színpadon, csak a színészi játékra támaszkodva – erről televíziós felvétel is készült. Azután Újvidéken, ahol bár szerény keretek között, de volt lehetőség díszletek és jelmezek használatára. Talán a mostani az első, ahol igazán jó körülmények között van lehetőségem dolgozni, szép kosztümökkel, aktív díszletekkel.

Index: - Milyen a próbák hangulata? Hogyan tud a veszprémi színészekkel együttműködni?

NV: - Nagyon jó velük dolgozni. Sokukkal nyilván már a Hairben is találkoztam, de az újak is irtó klasszak. Jól táncolnak, jól énekelnek – amire szükség is van, hiszen az előadásban rengeteg a mozgás, rengeteg a feladat. Elánnal, lelkesedéssel, energiával csinálják, tehát nekem az égvilágon semmi problémám sincs a hozzáállásukkal, sőt csodálom őket, hogy ennyi előadás mellett is bírják az igénybevételt.
Az igazgatóval, Kolti Helgával beszéltünk arról, hogy jó lenne, ha az előadás a következő évadban is műsorra kerülhetne. Ennek én nagyon örülnék, hiszen ha ennyi energiát ölünk egy produkcióba, akkor az megérdemli, hogy megkapja a kellő kifutási időt. Ezzel persze lehetnek problémák, amikkel kapcsolatban majd egyeztetnünk kell, mivel a harmincfős szereplőgárdából nem biztos, hogy jövőre is mindenki itt lesz, de ezeket a kérdéseket meg lehet oldani. Amíg egy darab sikeres, igény van rá, addig játszani kell, mert a siker sikert szül, kihatással van az egész repertoár megítélésére.

Index: - Tervezi-e, hogy a jövőben (netán a közeljövőben) is rendez majd városunkban?

NV: - Ez elsősorban nem rajtam múlik. Általában úgy működik a színház, hogy ha az ember jól dolgozik, akkor visszahívják, ha nem csinál jó darabot, akkor nem. Ha ez a produkció is olyan sikeres lesz, mint a Hair volt, akkor szeretnék a Petőfi Színház munkájában a jövőben is részt venni. Nagyon szívesen dolgozom ebben a városban, hiszen hangulatos, tiszta, csupa jót lehet róla mondani. Szeretem az itteni közönséget – a Hair több előadásán itt voltam, és úgy láttam, kifejezetten jó publikuma van ennek a színháznak, tehát ez is egy vonzó dolog.
Persze sok függ a Sztárcsinálók fogadtatásától. Ez az előadás sok szempontból botrányos, provokatív – pontosan aktualitása miatt –, ezért kíváncsian várom, milyen hatással lesz a veszprémi nézőkre, a helyi közéletre. Rengeteg mozgás, ötlet van benne, és nagyon érdekel, hogy ez a fajta dinamikus színház milyen reakciókat vált itt ki. Az izgat engem, hogy a közönséggel való kapcsolat hogyan alakul majd. A zenés színháznak ugyanis alapvető vonása a hatás, a közvetlen kapcsolat a nézők és a színpad között. Én csak abban a színházban hiszek, ami utat talál az emberekhez, ami él, ami nem önmagáért való. Ez a legfontosabb, amit el lehet érni.