Miguel de Cervantes főműve, a Don Quijote valószínűleg a világirodalom legismertebb lovagregénye. Ez azért is különös, mert a mű valójában nem is igazi lovagregény (azt sem mondhatjuk rá, hogy a középkorban íródott volna), sokkal inkább egyfajta karikatúra, műfajparódia. A Petőfi Színház új bemutatója a cervantesi mű alapján készült musical, a La Mancha lovagja, Dale Wassermann, Mitch Leigh és Joe Darion munkája.

Megint egy musical, amit filmről már ismerünk. A veszprémi színészeknek ezúttal Peter O'Toole és Sophia Loren szintjére kellett felnőniük, hogy beteljesítsék a nézők előzetes várakozásait. Ezúttal ez - nagyjából-egészéből - sikerült is. Don Quijote történetének sajátos feldolgozása, melyben a címszereplő és az író élete fonódik össze és alkot szerves egységet a színpadon, szinte egyenletesen magas színvonalú interpretációban jelenik meg Korognai Károly rendezésében.

A siker első feltétele a jó darabválasztás. A La Mancha lovagja (saját véleményem szerint) egyike a világ - kb. két kézen megszámolható - értelmes musical-jeinek. Az eredeti mű a zanzásítás és az idegen elemek bevonása ellenére nem veszíti el erejét, a zene (és az ebből is fakadó, néhol könnyedebb stílus) nem megy a drámaiság rovására. Persze az is hozzátartozik a történethez (nem győzöm elégszer hangsúlyozni), hogy a jó darabokat lehet a leginkább elrontani - főként, ha van már egy markáns előkép is.

A Petőfi Színház előadásának kezdetén már a díszlet megjelenése (Nagy Viktória munkája) igen bíztató volt. Jó felépítés, hangulatos megvilágítás, kevés fáklya (előfordult már, hogy csaknem megfulladtunk a nézőtéren) - mindez nagyon fontos egy olyan darabnál, amely végig egyetlen helyszínen játszódik. A díszlet egyes elemei később sem adtak okot a csalódásra: ötletesen sokoldalúnak és jól belakhatónak bizonyultak.

Maga a történet kissé vontatottan indult, a színészek a viszonylagosan hosszú bevezető szakaszban nehezen találták meg a nézőkkel a kapcsolatot. Azonban mindezt egy csapásra feloldotta az első zenés-énekes betét, Don Quijote és Sancho Panza kettőse. Az előadás innentől lendületet vett, élni kezdett, amely lendület kisebb hangulati mélypontoktól eltekintve végig töretlen maradt.

A színészek zenei felkészültsége imponáló volt - főleg néhány eddigi negatív tapasztalatunkkal összevetve -, bár ez az utóbbi időszakban már nem is annyira megy kuriózumszámba. Számomra a legkellemesebb csalódás a főszereplő, Jakab Tamás alakítása volt, akit a Galileiben kissé halványabbnak láttam, de itt igazán elemében volt, teljesítménye mindenképpen kiemelkedő. Rajta kívül még a Dulcineát játszó Újhelyi Kingát érdemes külön is megemlíteni, aki kicsit Xena-szerű megjelenése ellenére gyönyörűen játszott és énekelt.

Rajtuk kívül sem tudnék olyant említeni, aki valamilyen negatív teljesítménnyel tűnt volna ki - az előadás sikere az egész szereplőgárda lelkesedésén (sorolhatnánk itt Keresztes Gábor jovialitását, Meszléry Judit szenvedélyes csókjait, Koscsisák András áhítatát… stb.), és persze a rendező megalapozott koncepcióján múlt. Mert (ami nem gyakori) már a "nulladik", sajtóelőadás tomboló sikert aratott; ez igen bíztató a darab évadbeli kilátásaira vonatkozóan. Egyetlen probléma, hogy az előadás kicsit hosszú - ez főként a második felvonás közepén érezteti hatását.

A Don Quijote valóság és képzelet csatájáról szól, egy szenvedélyes lélekről, aki az egész világgal szembeszegül, hogy saját ideáljai szerint élhessen. A színház maga az illúzió, az ideálok világa. Ebben az előadásban győznek ezek az eszmék, az ideál diadalmaskodik...