A képregény rajongókat az utóbbi időben bőven ellátták a rendezők és producerek jobbnál jobb filmadaptációkkal. Noha becsúszott néha egy-egy melléfogás is, a Pokolfajzat (Hellboy) hál'istennek nem az.

Az alapsztori a következő: a második világháború vége felé közeledve a nácik egy utolsó, elkeseredett próbát tesznek, hogy győzelemre segítsék a Harmadik Birodalmat. Az okkult erőkben bízó Hitler ezúttal nem a Frigyládával szeretné megsemmisíteni a szövetségesek hadseregét (ebben ugye Indiana Jones már megakadályozta), hanem egy orosz mágus, Raszputyin segítségével akar megidézni holmi sötét dimenziókban lapuló istenséget. Az idézés kudarcba fullad, naná, ám egy aprócska, vörös bőrű, szarvas lény mégis átkerül a mi világunkba. Az ördögi külsővel rendelkező humanoidot az amerikaiak paranormális nyomozóirodája neveli fel, hogy felnőve maga is óvja a világot a különböző mágikus lényektől és varázslóktól.

A képregényt Mike Mignola alkotta 1994-ben, és Hellboy alakjában egyfajta okkult detektívet formált meg. Okkult, mert leginkább gonosz, természetfeletti lényekkel (vámpíroktól a csápos rettenetekig) és sötét mágiával kacérkodó szektákkal veszi fel a harcot. És detektív, mert bár külseje cseppet sem hasonlít Alain Delonra vagy Sherlock Holmesra, öltözködése és viselkedése mégis követi az örökös nyomozó-trendet. Megvan az elmaradhatatlan ballonkabát, füstöl, mint egy gyárkémény (ezúttal szivar a kiválasztott dohánytermék, hisz termetéhez nem passzolna holmi nőies francia cigaretta vagy sznob pipa), Piszkos Harry Magnumját idéző hatalmas mordállyal vadássza az ártatlanokat veszélyeztető rémségeket, és természetesen a pozőr beszólások sem hiányozhatnak egy-egy csontrepesztő pofon után.

A filmben minden megvan, ami egy délutáni popcorn ropogtatáshoz kell: látványos bunyók igazán ronda szörnyekkel, világmegmentés a kellően elszánt és gonosz rosszfiúk (plusz egy hölgy) terveit keresztülhúzva, csipetnyi szerelmi háromszög, és persze a kellő mennyiségű humor, nomeg egy igazán szerethető főhős. Hellboy karakterét Ron Perlman nagyszerűen játssza, mintha csak rá öntötték volna a szerepet. Hellboyban megvan a kellő vagányság, ami egy szuperhőstől elvárható, ám ez nem ostoba jópofizás, hanem az öntörvényű, dacos zsarut idéző mentalitás, aki inkább magányosan harcol a bűn ellen. Köszönhető ez egyrészt a sokakat rémisztő külsejének, ami akaratlanul is kizárja őt a társadalomból, valamint annak, hogy bár már több mint ötven éves, valójában még csak a serdülőkorban jár, annak minden lelki nyavalyájával. Perlman mindezt sikeresen formálja meg, és már csak az ő bravúros játéka miatt is érdemes megnézni a filmet.
Nomeg, ahogy már említettem, a látványos pofozkodásokért.

(Balaton Plaza Cinema City, október 18-20.)

Daoldin