Ajh, azok a dicsőséges tavaszi forradalmi napok! Hogy vártam kisiskolásként a heti egy iskolaszüneti napot! Március 15. és 21., április 4., sőt, ha mázlim volt, még a húsvét hétfő is bejátszott. Öt-hat évnek kellett eltelnie a rendszerváltozás után, hogy elkezdjem kapizsgálni, mégis miről szólt ez az egész…

Csicseregtek a madarak, leolvadt a lakótelep különböző pontjain – akkor még létező – spontán kialakult focipályákról a hó, ki lehetett bányászni a cangát a pincéből - és irány az utca! Nem kellett a szülők vállalatával fölvonulni a Felszabadulás úton, mint május 1-én, nem kellett akadályversenyen vagy honvédségi bemutatón részt venni, mint szeptember 29-én, hanem minden tekintetben szabadok voltunk. Bár itt kell megjegyeznem, hogy pl. a „Valahol Európában”-t, pont egy április 4-én vetítették le nekünk a suliban, amit azért utólag már akkor sem bántam.

Gyerekként minden szabadidőnket az utcán, utcákon töltöttünk, melyek nevei az alábbiak voltak: Komócsin Zoltán, Szabó Ervin, Landler Jenő, Koltói Anna stb. Mernék fogadást kötni, hogy 100 elsőéves egyetemistából egynél több nem tudja, hogy kik voltak a fent nevezettek! Ez nem is baj, de azt mindenképpen jelzi, hogy egyáltalán nem mindegy, hogy valakit 14 évnél idősebb vagy fiatalabb korában ért 1989…

Az a rendszer, amelyik ezeket a neveket adta (és még Szamuely Tiborról nem is beszéltem) – még jó, hogy Pap Jánosról nem nevezték el a Kossuth utcát –, nem véletlenül akart olyan példaképeket állítani, akik egyértelműen a manipulálhatóságról szóltak. A történelmet át lehet írni, a naptári ünnepeket át lehet nevezni (pl. augusztus 20.), de hogy mit jelent az ünnep a nehezen megfogható “néplélekben”, azt nem lehet néhány évtized alatt átmosni.

Ahogy a kereszténység relatív rugalmasan beolvasztotta a pogány ünnepeket, úgy próbálta a kommunizmus átmosni a fejeket, csak „kissé” keményebb eszközökkel. Egyes személyeket (pl. Táncsics) fel lehetett emelni, másokat (pl. Görgei) a sárba döngölve árulózni, de magával március 15-ével azonban nem tudott mit kezdeni. Túl forradalmi volt, a lázadást pedig egyetlen diktatúra sem szereti propagálni.

Nem volt mit tenni, meg kellett osztani a figyelmet, ezért találták ki a tavaszi forradalmi napokat, így nem „csak” 1848-at ünnepeltük, hanem megpróbálták szándékosan összemosni 1919-cel és 1945-tel is. Mintha ugyanarról szólt volna mindhárom. Erre felnőtté válásom hajnalán jöttem rá. Azóta rühellem, ha valaki ki akar sajátítani egy ünnepet, vagy éppen manipulálni akarja a gondolkodásomat. Ezért minden politikai, munkahelyi, családi stb. diktatúrának van egy tanácsom: Köztársaság!