Pedig a húsvét, amolyan keleties érzemény. Apró gyerekkorom óta így sejdítem. Akkoriban még apám vitt locsolkodni szülővárosom falusias részébe, ahol nagyanyám is élt: ott még sokan követték az eredeti termékenységvarázslás húsvéti hagyományát, és vödörrel jártak a lányok és a hálatojások után.

A húsvét hajnalok már akkor is tele voltak frissességgel. Szinte csípett a napkezdet, de már a reggelben égetett a Nap a kemény árnyékok peremén. A fehér ing melegített a verőfényben, a nyitott kiskabát hátán viszont vacogott az álmos tavasz. Soványka dűlőkön éledező üde gyöpökre emlékszem, amelyeken apám, a legénykedő ifjú férj, meg én, a legénykedő kiskölök aláiramodtunk.

Aztán a sejdített érzemény később testesedett meg a takarosan hajlatos templomablakon beeső ragyogásra zuhogó barokk áhítatzenével; a nagy felismeréssel, hogy a húsvét bizony világra szóló, szinte kortalan érzemény. Galilea, a Jordán partja, a Golgota-hegye, mint felhők minden egeken, amelyeket ábráikkal, rajzolataikkal folyton visszafúj fölénk a szél.

Ma is látni vélem az egykori izmos lányokat, akiknek a nevetéstől rázkódó vállukra tapad a nyersfehér, vékony menyecskeing. És azt is tudom, az a kiadós, loccsintásnyi húsvéti víz mennyivel többet tud lemosni, mint amit profán víz tisztítani tudhat.

Azóta már azt is tudom, hogy a húsvét az a nagy pillanat, amikor a régi görögök tragédiás katarzisa át tudott lényegülni. A katarzis megtisztulás. A görög amfiteátrumokban a közönség onnan tudhatta, hogy valóban hatott rá, aminek hatnia kell, hogy el tudta sírni magát: katarzisa lett a színészek játéka révén. A húsvét katarzisa más: a megújulás, a feltámadás, a bűnbocsánat megtisztulása. Az a csodatétel, amikor a sós könnyből a locsoló legények jóval kiadósabb, éles, hideg, tiszta vize lesz: az együttérzésből nagy közös öröm.

- A görög hérosz meghalt.
- Jézus feltámadott!

Kilián