Szandi Róbert másodéves egyetemista, emellett billentyűs hangszereken játszik, nem is tehetségtelenül. Néhány éve tagja városunk egyik ígéretes csapatának, az Almost Saint-nek, sőt energiáiból arra is futja, hogy egy másik rockcsapatot, a Prowlert is erősítse. Hangos zenét játszik, de ő maga csendes, nyugodt alkat. Azért van véleménye a világról.

Index: - Ha valaki a rockzene művelésére adja a fejét, általában gitárt ragad vagy középre áll énekelni. Te miért a billentyűsök mellett kötelezted el magad?

Szandi Róbert: - Óvodás koromban kaptam meg keresztanyáméktól az első játékhangszeremet, persze semmi céltudatosság nem volt bennük, egyszerű születésnapi ajándéknak szánták. Teltek múltak az évek, és ha szabad azt mondanom, egyre jobban „pötyögtem” rajta. Aztán később – már általános iskolásként – a szüleimben felvetődött a gondolat, hogy mi lenne, ha komolyabban foglalkoznék a zenével. Természetesen igent mondtam, mert tetszett az ötlet, ekkor álltam neki a zenei tanulmányoknak. Persze a „szinti” mellett más hangszerek is érdekelnek. Például szívesen dobolnék, de erről hamar lebeszéltek szüleim – a szomszédokat kímélendő… A Prowler-ben a háttérvokálba is beszállok. Annak, aki egy zenekar frontembereként középre áll énekelni, jó hanggal kell rendelkeznie, és fel kell tudnia „tüzelni” a nagyérdeműt – ám mivel nekem ehhez nincs hangom, és inkább visszahúzódó típus vagyok, maradok a szintim mögött és a háttérvokálnál…

Index: - Zenekarod, az Almost Saint a kemény rockzenén belül is az agresszívebb vonalat képviseli. Ez az agresszivitás cél vagy eszköz?

SzR: - Az agresszivitás cél és eszköz is, de ez csak a zenénkre vonatkozik, ránk nem; hiszen mi „majdnem szentek” vagyunk…J Cél, mert agresszivitás nélkül ez a zenei stílus nem létezne. Persze ezáltal eszközzé is válik, mert a mondanivalót így még hatásosabban lehet kifejezni. De hangsúlyoznám, hogy ez csak és kizárólag zenei agresszió, s nem az a célja, hogy uszítsunk, illetve negatív dolgokat sugalljunk a hallgatóság felé. Inkább az érzelmek kifejezésére szolgál. A számaink nem csak a kemény riffekre épülnek, hangulatos szinti „szőnyegek”, akusztikus betétek teszik lágyabbá a dalokat – úgymond ellensúlyozva az agressziót.

Index: - Melyik zenekar vagy előadó volt az, aki miatt te is hangszert ragadtál?

SzR: - Nyitott vagyok és minden olyan zene érdekel, amiben egy kicsiny dallamot is felfedezek. Így sokfajta stílust hallgatok: legyen az klasszikus komolyzenei darab vagy éppen könnyen emészthető pop muzsika. Nagyon szeretem a bluest és rock & rollt, de ami igazán közel áll hozzám, az a rock, a hard rock és a metál. Ez utóbbin belül is a heavy, black, gothic, speed, vagy szimfonikus… szóval a dallamosabb fajták. Konkrétan nem egy sztár miatt „ragadtam hangszert”, de jó pár olyan előadó van, akitől – úgy gondolom – sokat tudok tanulni. Persze emellett rengeteget kell gyakorolni ahhoz, hogy valamire vihesse az ember. És nekem még jócskán van mit gyakorolnom…

Index: - Milyen világot kínál az Almost Saint a hallgatóinak?

SzR: - A nótákban váltakoznak a dallamos és az „elborult” részek, ezáltal válnak kicsit félelmetessé, sejtelmessé. Talán úgy lehetne elképzelni ezt a világot, mint egy sűrű erdőt alkonyat után, ahol minden apró neszre felkapja az ember a fejét; de később rájön, hogy az erdő oltalmat nyújt neki – azaz a keményebb ütemeket, néha disszonáns hangzatokat felváltják a szelídebb, líraibb dallamok. Elég nehéz meghatározni a konkrét zenei stílusunkat. Mondták már gótikusnak, „black-nek”, atmoszférikus metálnak is. Maga a zene eléggé tömény, több motívumot tartalmaz, változó dallamvezetéssel. Mivel a zenekar tagjai más-más stílust kedvelnek (a metálon belül is), ezért dalaink több fajta zenei elemből állnak össze.

Index: - Számodra mi a zenélés? Szórakozás vagy az önkifejezés eszköze?

SzR: - Mindkettő. Aktív kikapcsolódás, pihenés és egyfajta megnyilvánulás. Zene nélkül elveszett embernek érezném magam, mert ezzel tudom igazán kifejezni gondolataimat, érzéseimet. Úgy hiszem, segítségével kicsit kiszabadulhatok a mindennapok szürkeségéből. Amikor például hazamegyek a suliból, bekapcsolom a hangszeremet, felteszem a fejhallgatót és játszom – csak a saját magam szórakoztatására. Olyankor nem gondolok semmi másra, szabadnak érzem magam. De ha a színpadon vagyok/vagyunk, akkor a közönséget szeretném/szeretnénk szórakoztatni. Ha ők jól érzik magukat, akkor van értelme annak, amit csinálunk.

Index: - Sztár akarsz lenni?

SzR: - Hazudnék, ha azt mondanám, hogy: „neeeeeem, szó sincs erről…, én nem akarok sztár lenni!” Egy picit igen, de nem érezném jól magam állandó rivaldafényben. Jóleső érzés a koncert utáni őszinte gratuláció, az autogramosztogatás – ezért már megérné, nem?
De attól függ, mit értünk „sztár” alatt. Ahhoz, hogy valaki valódi sztárrá váljon, nagyon komoly erőfeszítéseket kell tennie, és különbnek kell lennie a többi embernél! Persze fontos, hogy pozitív irányba tűnjön ki! Manapság teljesen más az értékrend… Talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy torz. Az utóbbi években a kemény, fáradságos munkát felváltotta a „sztárcsinálás”. Szinte egyik napról a másikra válhat valaki „sztárrᔠa médiában úgy, hogy tulajdonképpen semmit nem tesz érte, illetve semmilyen hasznos produktumot nem tud felmutatni. Ez a fajta sztárság nem az én világom. Talán a többiek nevében is mondhatom, azt szeretnénk, ha minél többen és jobban megismernének minket, dalainkat. Ehhez viszont több fellépési lehetőségre lenne szükség – nem csak nekünk, de a többi veszprémi zenekarnak is. Valljuk be őszintén, ilyen típusú helyekben nem bővelkedünk… sajnos. Egy vidéki amatőr zenekarnak nagyon nehéz érvényesülnie, függetlenül attól, hogy milyen zenét játszik. De hiszem, hogy szükségük van az embereknek az élőzenére, és nem hiába „nyúzzuk a hangszereket”.