József Attila pont a Magyar Költészet Napján született – milyen furcsa, milyen különös, micsoda véletlen. Most, hogy ezt itt írom, ennek pont három nap híján száz éve. Sokat gondolunk rá mostanában ezért – vajon örülne, ha tudná? Vagy modern Babitsként inkább József Attila koszorúit kellene emlegetnem? Na persze, azért ez nem ugyanaz: új évszázadok újfajta hősöket szülnek.

Szóval nagy csinnadrattával ünneplünk. Verset mond boldog-boldogtalan, vagy aki nem mondja, az beszél róla, hallgatja, vagy úgy tesz, mintha… Még a néma gyereknek is érti most az anyja. A szavát. Költőink szavaival szavatolunk. (Nóta: Hegyek között, völgyek között szavatol a vonat, én a legszebb… és így tovább.)

A helyzet persze alapvetően komikus (tragi-, jó magyar szokás szerint). Egy új évezred elején egy kicsi, de sokat megélt országban megállunk tízmilliónyian (a Föld lakosságának uszkve másfél ezreléke) egy pillanatra, hogy ünnepeljük a Guttenberg-galaxist. Jó-jó, tudom, hogy ez nem a könyv ünnepe, mégis valahogy az egész olyan anakronisztikusnak tűnik. Mit gondolhatott magában a dodó madár, mikor utoljára bulizott egy jót?

Minden válságban van, ami nyomtatott – kihalófélben lévő állatfajták lettünk. Mi, nyomtatók. A költészetet azért nem kell félteni: sok traumát és „világégést” élt már túl. Elképzelem, ahogy a vándor dalnok kicsit gyanakodva figyelte a furcsa figurát, aki kezében agyagtáblával matatott az első sorban, és néha közbeszólt, hogy vajh, lehetne-e kicsit lassabban versmondani. Minek leírni – gondolhatta magában –, attól csak elveszik belőle a kreativitás… Aztán meg már sokszorosítottuk is a szövegeket különböző ördögi masinákkal, mert az ember ilyen telhetetlen fajta.

Most pedig digitalizálunk. A költészet nem bánja. Kár, hogy a bálnákat nem lehet pendrive-ra tölteni… Mindegy, ne rontsuk el az ünnepet hasztalan morgolódással. A Magyar Költészet Napja a miénk.

József Attiláról akartam írni, aztán tessék, mi lett belőle. Persze mit is írhatnék? Hogy skizofrén volt, és harminckét évesen öngyilkos lett? Ettől közelebb jutunk hozzá? Mitől jutunk közelebb hozzá? Mindnyájan kissé skizoidok vagyunk. „Én mondom, élni tudni kell” – nem is mondja, hanem énekli Komár László, de én már csak maradok a Sziáminál, és még azt sem tudom eldönteni, „hogy hamburger vagy hot-dog”.

Íme, hát megleltem hazámat… vagy el sem veszítettem, vagy éppen veszőfélben van – ki hogy látja –, mindenesetre bíztató, hogy még legalább ilyenkor tudunk örülni a költészetnek. Vagy úgy tenni, mintha… Rémlik, mintha látnám József Attila alakját: sovány, beesett arcú fiatalember, ideges mozdulatok, zavaros tekintet. Vagy éppen izzó. Köszöni szépen a jókívánságokat szülinapja alkalmából, torta igazán nem kellett volna (ja, hogy nem is volt?), de tényleg rendesek vagyunk, hogy ennyien, meg hogy ennyit… És mi pajkosan rákacsintunk, és stílszerűen mondjuk, hogy karóval jöttünk, nem virággal, de hoztunk tömjént is egész vasfazékkal, csak úgy a miheztartás végett. És látom, hogy József Attila meghatottan mosolyog, és azt mondja: „a vágányok mellett kérem, vigyázzanak!”

Király Viktor