Egyszer csak jön a barátnő, és beszámol a Farkasok Farkasáról, aki szexis és okos és humoros, és szédítő dolgokat bír sutyorogni az egyébként férjes-szeretős asszonyka fülébe. Mi meg nézünk, mint a hasábburgonya a fejszére, és nem értünk az egészből semmit. Mert nekünk is van farkasunk, aki néha bizony az agyunkra megy, férjünk pedig – még – nincsen, szeretőnk – már és még – nincsen, de a szédítő dolgokon – már – csak röhögni tudunk. Nem értjük, hogy az egyébként okos és szexis és humoros barátnőnk hogy lehet ennyire Piroska.

Ő meg csak mondja és mondja: „Mekkora mackó, és van benne valami, és annyira vicces, és annyira tudja, mire gondolok, és belelát a fejembe, és ez annyira jó!” mi pedig csak nézünk, és még egyszer megszámoljuk az éveket, amivel köztudottan előttünk született, és elgondolkodunk, hiszen elvileg ő a tapasztaltabb, a bölcsebb. Aztán jól átgondoljuk az elhangzottakat – a medvétől az „annyira jó”-ig.

A mackó, mint olyan, leginkább a mesék előtti köpéshez köthető, mindemellett aranyos és ölelgetni való állat, tehát lehet akár pozitív is. Az, hogy harmadikként lép barátosnőnk egyébként is kusza életébe, még inkább a mesevilághoz köti, mint a valósághoz. A medve a farkashoz képest sokkal megtévesztőbb, hiszen az előbbi mindenevő, az utóbbiról legalább tudjuk, hogy a husikát szereti. A barátnőnk pedig egy éppen husikára vágyó, málnásban vigyorgó lénybe ütközött, akiben még van is valami. Leginkább egy nagy adag tesztoszteron, amitől minden bizonnyal bűzlik, és nyomja szerencsétlen nőtársunk agyát. Vagy éppen olyan a hangszíne, amiért a csaj odavan, mert ettől van benne az az izé, vagy valami ilyesmi.

Naná, hogy vicces, persze, hogy vicces, mert görcsoldó, a kis mágus! Ki ne tudná, hogy a kuncogás meg a bugyi lecsúszása között az a pár óra várakozás az összefüggés, és egyébként a siker lényege? Még akkor is lehet humoros, ha béna szegénykém, és fingja sincs, mi jár nő fejében, de ahhoz van agya, hogy ezt klasszul leplezze. Ha meg a többi kanegér lehúzása érdekében humorizál, az a csúcsok csúcsa. A baj ott kezdődik, ha a macika egyszer – elbízva magát – túllő majd a célon, és inkább lesz cinikus, mint vicces. Az már a barátnénknak sem fog tetszeni. Az meg, hogy a fejébe lát, meg tudja, mire gondol, idővel a világ legrosszabb dolga bír lenni – mi meg nem bírunk majd magunkkal.

Mindeközben barátosnőnk férje, meg a ketteske is liheg és csorog és hódít és szenved… Piroska meg nem ismeri fel, hogy a farkasa medve, tehát célba érhet a kosárka, jöhet a vadász, a mese véres valóságként ér majd véget. Mert egyszer csak eljutnak az ágyig, és Piroska csodálkozik majd, hogy mekkora a lény ujja, meg a nyelve meg a teste.

Aztán, mikor jön, és elmeséli a klasszikust, az igazság csak kibuggyan belőle. Mert van, amikor az ember leányát, aki bizony farkasokhoz szokott, érheti meglepetés a nagy medve, meg a kis bot elv alapján. Tehát a köpés előtt ér véget a történet, és marad a tényállás, hogy a lompos fontos, a nő meg tanulékony.

Ilyenkor hazaérve még szívesebben bújunk a saját, házi farkasunkhoz, aki nem mindig vicces, és néha egyáltalán nem tudja, mire gondolunk, és nemhogy a fejünkbe nem lát, de abban sem biztos, amit ő gondol, mégis csak a mienk. De meg tud nevettetni, ha arról van szó, megkérdezi, mit szeretnénk, és ránk bízza, melyik gondolatunkat osszuk meg vele. A lompost pedig nagyságától függetlenül úgy, és akkor használhatjuk, amikor és ahogyan nekünk éppen jólesik. Mert bár ő hordja, de a mienk, a nagy, ragadozó szívével együtt.

Amikor pedig a barátnő jön az „élni akarok” – szöveggel, jobb, ha ráhagyjuk, mert mindenkinek magától kell rájönnie, hogy egyik farkas, másik eb, esetleg medve. Ilyenkor elég, ha kinevetjük a bazinagy szabadságunkat, az emancipációt, és megállunk a rendőrnek, akkor is, ha nő. Mert tény: lehet ugrálni, nyomni a farkasokkal, meg izgatni a medvéket, de ettől még nem leszünk boldogak.

De ez már egy másik történet…