Hallottál már olyan zenét, amitől könnybe lábad a szemed, mert annyira gyönyörű? Nekem a flamenco ilyen. Magával ragad, sodor, fáj, elszédít, megszorít és kitép mindent, ami mélyen rejtve van. Két gitár, egy hegedű és egy mennyei hang péntek este elvarázsolta a veszprémi éjszakát.

Naiv közönnyel foglaltunk helyet a második sorban. Las Migas koncert az Egyetem aulájában – olvastam még délelőtt. Mindig is imádtam mindent, ami spanyol, gondoltam miért kéne kihagyni. A koncert előtt ötperces performance a Soproni Alkalmazott Művészetek Intézetének növendékeitől „A színek születése” címmel. Három srác talpig fehérben, csak az egyik szemük látszik ki. Egy fehér vászon előtt állnak. Zörejszerű hangokra robottáncba kezdenek, megvilágítva a három alapszínnel: a Sárga, a Piros és a Kék. Kézfogásra összeolvadnak a színek, mozgás, látvány és zaj egyszerre szülte meg őket. Vidám taps, a három szín el, várakozás.

A színpadon megjelent négy nő – talpig feketében és vörösben. Széles, őszinte mosolyuk már az első percben megnyugtatja a bizonytalankodó hallgatóságot. Az egyik gitáros a spanyol ősasszony – mintha egy Almodóvar filmből lépett volna elő –, szikár vonásai és komoly arca leírhatatlan időn túli erőt sugároznak. A másik két hangszerrel a két szőkésbarna lány –valahogy nem tudtam őket beilleszteni a déli népek világába. Gyanúm beigazolódott, az egyikük német származású, a másik Bretagne-ból érkezett. Végül pedig az énekesnő, a leggyönyörűbb teremtés, akit valaha láttam. Ébenfekete göndör haja egészen derekáig ér, nagy fekete szemei és angyali mosolya mindenkit megigézett – szerintem még a nők is beleszerettek. Elképzeltem andalúz pásztorlányként, Carmenként, de lehetett volna filmsztár vagy Velazquez modellje. Úgy sugárzott ez a flamenco-táncos alkatú spanyol szépség, hogy beragyogta az egész teret, és a szívünket is.

A hölgyek leültek, hangszereik végre otthonra leltek az ölükben. Mikor megpendült az első gitárhúr és felcsendült az ének, érezni lehetett, ahogy elakad száz ember lélegzete. Nem tudom mennyi ideig játszottak, lehet, hogy még az óramutatók is megálltak a gyönyörűségtől. A spanyol nyelvű dalok, a pergő ujjak, a hegedű szívettépő hangja kikapcsolta a körülöttünk lévő világot: nem az egyetemen voltunk, nem is a D’arts fesztiválon Veszprémben, hanem valahol nagyon messze, egy nagyon régi helyen, ahol minden érzelem, vágy és képzelet táncra kel egymással és nincs titok; csak zene, könnyek és nevetés. Mindannyian elvesztünk a muzsikában, az énekben, a nőben, az ősi erőkben… Egy-egy dal végén bájos mosolyok és néhány órája betanult „Koszonom”-ök törték meg a megfeszült, figyelő csendet, de csak a következő hangig tartó pár másodperc emlékeztetett arra, hogy egy széken ülünk valami valóságnak nevezett izében.

Közben arra is gondoltam, milyen kellemes nép a spanyol: flamenco, vörös szoknyák és kasztanyetták, mély hangú fekete nők, gitár és sangría… Vajon azért ilyen hitelesek, mert a saját kultúrájukat élik meg és nem másét? Vajon ha az énekesnő dél-afrikai vagy török dalokat énekelne, ugyanilyen hatással lenne ránk? Mert eszembe jutott az is, hogy nekünk is vannak magyar dalaink és magyar táncunk, magyar lélekkel, fájdalommal és szépséggel. Egy baj van: manapság nem trendi a népdal és a csárdás. Pedig a flamenco is ugyanarról szól – csak más nyelven.

Az utolsó szám után olyan vastaps kerekedett, hogy azt hittem, legalább ezer ember van a hátam mögött. Pedig a nézőtérnek csupán kétharmadát töltötte meg a közönség. Három ráadás és egy kis tánc után sajnos véget ért a varázslat – szinte beleszédültem, amikor felálltunk és mély sóhajjal elhagytuk az élményt. Örülök, hogy átélhettem, és annak is, hogy itt, nálunk is történnek még csodák.