A Várkert étterem és szórakoztatókomplexum KFT koncerttel debütált péntek este szabadon értelmezett fél kilenc há-i kezdéssel (vagyis fél tíz körül). Nagy öröm volt ez az esemény lokálpatrióta lelkemnek, hiszen a vár oldalában lévő szabadtéri színpadon utoljára egy Batu Carmen koncerten voltam vagy ezer éve (de legalább köbgyök ezer), azután meg már nem, mert nem is voltak koncertek. Szóval régi-új hely nyílott.

A Várkert helyén meg az Art Café volt, aki még emlékszik rá… Annak idején itt találkoztam Petri Györggyel, aki azóta már más szférákban kalandozik – szóval lényeg a lényeg, nosztalgia ezerrel már csak a belépés is a múzsák eme hajlékába, ahol Bacchus is otthon érzi magát. Az meg különösen jó, hogy a közelmúlt feldúlt állapotának már nyoma sincs, csillog-villog az „új” hely, és az udvar már nem idézi Budapest ostromát. Némi üröm az örömben, hogy már egy éve kellene csillogni-villogni, de ne legyünk telhetetlenek, mert az nem szép dolog, és inkább örüljünk, hogy van, ne azon keseregjünk, ami lehetett volna!

Kíváncsian vártam az élményt, amiről annyit tudtam előre, hogy a nézőtér egy része étkezési célokra különítik el – kicsit furcsának tűnt ez a kombináció első hallásra. Furcsa is volt, látásra is – no, de ne szaladjunk ennyire előre! Az első kellemetlen meglepetés ugyanis még a bejáratnál ért, ahol azzal kellett szembesülnöm, hogy az előzetes információkhoz képest (2000 Ft) a beugró 2500 forint volt, ami igen érzékenyen érintett volna, ha nem bűvös sajtóigazolványom, valamint a víájpí-lista mágikus kombinációjával jutottam volna be.

Ezután jött csak a látvány, ami valóban morbid volt (ahogy elképzeltem): oldalt flekkenek flekkennek a sütőlapra, mindamiborpezsegveforr, satöbbi; a nézőtér hátsó fele valami izével lefedve (valószínűleg dekorációs jelleggel, mivel eső ellen nem védett volna; emberek ülnek a „csak vacsoravendégeknek” feliratokkal ellátott asztaloknál az izé alatt, műanyag tányérból hasonszőrű evőeszközök segítségével fogyasztják a flekkent; valamint néhány elvetemült fanatikus áll elől, és látszólag koncertre készül. Hát így.

A hosszas várakozás óráját a csajok stírölésével eltöltvén, izgalommal kezdhettünk műélvezetünkhöz. Uszkve százfős nézőközönség gyülekezett össze, bár ebből hatvanat inkább „vacsoravendégként” aposztrofálnék a fentebb idézett felirat szellemében. Kedvenc KFT-m úgy kezdett a zenéléshez, mint sramlizenekar az esküvőn: jókedvű beszélgetés, valamint az emberi emésztés halk zörejei szolgáltak aláfestő hangulati elemként a különféle slágerekhez. Az „Elmúltak az ünnepek” volt a nyitó szám (ahogy az szokásos), ami szövegében is kitűnően passzolt az iszonyatos és egyben oltári röhejes helyzethez.

A koncert első fele ebben a légkörben fogant és hamvadt el főnikszmadárként, majd (befejezve az alleglóriát) ekként is támadt fel a második félidőben. Pedig a zene isteni volt, az új számok között is akadtak nagyon jók, a versek viccesek (az különösen, amikor a nézőközönség hangosan ovulált az „Aki csak pisilni ment a cukrászdába” című opusz elhangoztával), de a színpad előtti rész üresen maradt, és (velem együtt) mindössze öten ringatták magukat a zene ütemére, vagy valami olyasmire.

A „feltámadás” után a mintegy harminc főt számláló „kemény mag” heveny tombolásba kezdett, és mit sem törődve a külvilág megvető ítéletével, vadul ráztuk magunkat, ahogy azt koncerten szokás. És volt KFT-Veszprém közös kórus, meg ráadás, meg minden, ami különösen megtisztelő (tekintettel az őrjöngők csekély számára), és le a kalappal az ilyen együttes előtt!

Hogy mi volt az oka a kudarcnak? Mert én kudarcnak ítélem ezt a megnyitót, méghozzá hatalmas buktának, ami (a fentiekből már kitűnt) nem a zenekar hibája volt, sőt. Talán a kevés hirdetés, az egetverő jegyár, a skizofrén helyzet (ami nem lett volna ennyire durva, ha háromszor-négyszer ennyien vagyunk). Persze lehet, hogy a cél nem a tömegek megszólítása volt, de akkor a fellépő kiválasztása volt elhibázott döntés. Ilyen körülmények között inkább valami háttérzenéül szolgáló dzsesszt tudnék elképzelni vagy a fentebben emlegetett sramlizenekart. Nem baj, a KFT jó volt, én jól éreztem magam, úgyhogy küzdjünk, és bízva bízzunk, hogy nálunk is lesz „Balatoni nyár” – és ezt most nem az árak színvonalára értem.