Tim Burton és Roald Dahl nyerő párosnak tűnik, legalábbis nekem, mivel egyik kedvenc rendezőmről, illetve kedvelt írómról lenne itten szó. Mi köti őket össze? A Charlie és a csokigyár című film, mely egy hete a veszprémi nézőközönség szemeit is gyönyörködteti kedvenc plázánk mozijában.

Roald Dahlt leginkább a Szombat Esti Filmkoktél kapcsán ismerjük, mint a Meghökkentő mesék furmányos kiagyalóját. Aztán persze olvastunk is tőle egyetsmást, főként novellákat (Áldozati báránycomb, A hüvelykujj, Méhpempő), mostanában meg egyre inkább jelennek meg gyermekkönyvei is, melyek állítólag szintén nagy népszerűségnek örvendnek. Így van ez például a Karcsi és a csokoládégyár cíművel is, melynek címe nem véletlenül mutat hasonlóságot írásunk tárgyának megnevezésével.

Szóval Roald Dahl nem enyhén morbid írásmódja találkozik Tim Burton szürreálisba hajló képi gondolkodásával, frontálisan ütköznek egymással, explodálnak (felrobbannak, csak nem magyarul, hogy nagystílűbben hangozzék), majd az égéstermék (gy.k. hamu) Johnny Depp arcára ül, hogy megfelelő sápadtságot érjen el bőrszíne a főszereplőválogatáshoz. Ez a rövid verzió, most lássuk a hosszabbat.

Charlie (Karcsi) egy szegény, ámde boldog kisfiú, aki még boldogabb lenne, ha nem lenne szegény, de az. Apukája a fogkrémgyárban kupakcsavarozó, ő pedig a hazahozott selejtes fogkrémkupakokból felépíti a város egyetlen nevezetességének, a csokoládégyárnak a makettjét, ami – megjegyzem – némi mono- és megalomániára utal. Charlie féktelen bírvágyára mutat az a tény is, hogy évi nem kevesebb, mint egy szeletet fogyaszt el a fentnevezett csokigyár termékeiből (születésnapja alkalmából) családja nehéz anyagi körülményei ellenére. Idén viszont három lesz az egyből (igaz, nem mindegyiket eszi meg), miután a kisfiú birtokába jut a hőn áhított arany biléták egyikének, mellyel egy napos gyárlátogatást, valamint egy félelmetesen lenyűgöző nyeremény reményét nyeri el.

Charlie négy társával (mivel öt jegy volt összesen) és kísérőikkel be is lép a gyárba, ahol fantasztikus kalandok várnak rá, de ő gyakorlatilag nem csinál semmit. Ez kevésbé igaz társaira, akik a négy „gyermekfőbűnt” testesítik meg, a falánkságot, a versengést, az akaratosságot és a túlzásba vitt tévézést. A sztori vége maradjon titok, bár a lényege komoly fejtörések árán bár, de kikövetkeztethető ennyiből is.

A történet talán kissé bugyutának tűnhet, de a megvalósítás fantasztikus. Gyönyörű képi világ tárul elénk, vicces és elgondolkodtató jelenetek, figurák, mondatok váltják egymást. Johnny Depp szinte groteszkebb, mint Ollókezű Edvárd korában (kicsit Michael Jacksonra hajaz, csak nem esik le az orra, és nem molesztálja a gyerekeket), kiváló csokoládégyárost és édesipari feltalálót alakít (a csokival már úgyis közelebbi barátságot kötött Juliette Binoche oldalán).

Nem tudom, mennyire lett gyerekfilm a Charlie és a csokigyár, bár csemetéink egyre inkább hozzá lehetnek szokva a sajátos hangvételű mesefilmekhez (a Harry Potter-filmek félelmet keltenek, a rajzfilmsorozatok többsége akciófilmszerű, a Shrek már felrúgta a hagyományos mesei értékrendet stb.). Szülőként (ha az lennék) mindenesetre elgondolkodnék a film sajátos szemléletén – a pozitív képek, benyomások, gondolatok elsősorban az édességfogyasztáshoz kapcsolódnak, a negatív képzettársítások pedig a fogápoláshoz (lásd fogkrémgyár vagy Depp fogorvos apukája). A film utáni ajánlott esti mese felolvasás a Fognyűvő Manócskából…

Felnőtt szemmel és aggyal mindenképpen jó volt ezt a filmet fogyasztani, főképp azoknak a figyelmébe ajánlom, akik szeretik a valóságtól kicsit elrugaszkodott látásmódot, a szürrealizmust (hajrá, Dali-kiállítás), a groteszket. Az élmény megéri a mozijegy árát, és még a gyereket is érdemes elvinni, ha utána van időnk megbeszélni vele a látottakat (nem a szex az egyetlen dolog, amiről gyermekeinket fel kell világosítanunk).

Linkek: http://www.roalddahl.com , http://chocolatefactorymovie.warnerbros.com , http://www.timburtoncollective.com