Aztán feltűnik az a bizonyos komoly harmadik. A férfi, aki akkor is férfi, amikor farkasunk szűkölő husky, aki elég, ha megjelenik valahol, és a helyi farkas-rangsor rögtön felborul. A kan, akinek nem kell megszólalnia ahhoz, hogy helyből megverjék. Vagyis megpróbálják. Mi meg bírjuk ezt, de nagyon…

Aztán rögtön jön a hú, de szép, meg hú, de kedves, meg hú, de szép. A pasi meg rögtön megérzi a vigyorunkhoz tartozó bűzt, ami elárulja neki: most vagy soha. Mi meg azt hiszzük, megtaláltuk a megváltót, aki mellesleg nem csak tökéletes, de igazából hibátlan is. Ja, meg gyönyörű. Aztán valami mégsem úgy alakul, ahogy szeretnénk, vagyis, ahogy eddig. Azaz sokkal jobban, igazából.

Mert valami megváltozott bennünk. Nyílt lapokkal játszunk, ami még a legfarkasabb farkas tiszteletét is képes kiváltani annak ellenére, hogy nála a nő csak egy „állapot”. Még csak nem is állat. Tehát a legelején bekérdezünk, hogy tulajdonképpen mit is akar tőlünk, meddig, és miért. Nem mintha ez befolyásolná a döntésünket, mert ennek ellenére már nagyon jól tudjuk, nekünk mire kell a pasi, és meddig. Ez csak taktikai kérdés, hogy nehogy már a nyúl vigye a befőttet.

A félelmetes az egészben az, hogy a domináns hím – aki kell ahhoz, hogy mi egyáltalán nők lehessünk – megszelídül. Nem mer a közelünkbe jönni, csak ül a tűztől tisztességes távolságban. Ennek ellenére mindent megtesz nekünk, még azt is, ami csak a gondolatainkban létezik. Közben szemében tükröződik a mi szemünkben izzó valami, de mégsem történik semmi. Olyan erő vibrál ilyenkor, ami alapesetben egymáshoz rántja az embereket, de most visszatartja. Különleges, megmagyarázhatatlan érzés.

Közben emberünk, akihez minden nap hazamegyünk, csendben kivár. Tudja, hogy valami van, tudja, hogy valaki sündörög, de bízik abban a valamiben, ami a változást hozta. Szexelünk, mint eddig, és vele vagyunk, de mégis nélküle. Bátrak vagyunk és szelídek, befogadók, de tudjuk, mit kérünk. Tudjuk, mit adunk, és tisztában vagyunk vele, hogy közben ott van az a bizonyos harmadik – de nem mint fizikai lény, hanem mint energia.

Aztán rádöbbenünk, hogy van ott negyedik is, mert ember szemében is ott a fény. Döbbenetes módon nincs harag, és nincs félelem, sem zöldszemű szörny, csak ő, meg én, meg az a másik két erő, amitől harmatos lesz a háta, mint a hajnali fű.

Azt hiszem, az a legjobb az egészben, hogy már nem rólunk szól a történet, hanem belőlünk indul, és ki tudja, hova tart – nem is érdekes… A problémáink erősödnek, tisztulnak, jobban látjuk a másikat, a haragunk nő, de a belenyugvás is megjelenik. Egyre jobban látjuk saját magunkat. Ez a legijesztőbb az egészben.

Közben pedig ideér az ősz, szemtelenül jó az idő, mintha meghazudtolná saját magát. De nem teszi, mert a fények és az illatok nem hazudnak.

De ez már egy másik történet…