Kr. után 2005-ben annyi szép dolog történt velem, mint bárki mással, mialatt harcolnom kellett a minden-bírással: rossz hellyel és idővel, pénzzel, matériával, ővelük – és persze magammal is. Szeretett kolléganőm halála közelebb hozott a létezés misztériumához. Pitypang lettem, könnyű, mint a meleg levegő. Elszálló. Tünemény. Csalfa, vak remény.

Isten kiosont belőlem, de visszavárom. Az életen-kívüliséget illetően csupán egy vigasztal: nem firtatjuk soha, hogy addig mi volt velünk, ameddig nem voltunk. Sőt, Heideggernek igazat adok: a halállal nem vagyunk kapcsolatban, ameddig nincs itt, de amikor itt van, akkor meg már nem tartózkodhatunk tőle, mivel benne vagyunk. Mondani egyszerű.

Tovább végezni a dolgunkat sokkal fárasztóbb, pláne ha új évet kezd az ember. Mintha újra startolna, pedig csak tovább szalad, esetleg részidőt mér és értékeli azt. Fogadalmat tesz, emlékiratait kezdi rendezni, vagy forradalmat tervez. Vagy egyszerűen szépen él tovább, ha tudja, hogyan kell. Szeret, mert tud szeretni, dolgozik, mert örömmel tölti el, pihen, mert feltölti, bulizik, mert betölti. Él, mert kilátástalanul sem tehet mást.

Folyamatosan szeretnék megváltozni, vagyis akarok. Akarni kell, pedig már a gyerekeket korán próbálják leszoktatni róla; ne azt mondd, hogy akarom, hanem, hogy szeretném. Akarás nélkül nincs teremtő erő, nincs hatás, illetve munka, tehát változás. Jobbá és többé csak egymás által válhatunk, Descartes megfogalmazásában: a testek önmagukban tehetetlenek, vagyis nem képesek állapotuk megváltoztatására. Kultúrában, testi és lelki égészségben csak másokkal együtt lehet tevékenykedni és tovább-élni. Élni tehát változni.

Vannak tanítványaim, akik sokat tanulnak, és akiktől ezért sokat tanulok. Akik szeretetet adnak, és ezért kapnak is. Tudok velük barangolni a megismerés ösvényein. Ők azok, akik szerencsésen korán ráéreznek az élet szépségére és jó ízére. Akik energiát befektetve „többet” tesznek és „többet” nyernek. Ők azok, akik meghallgatnak és meghallgattatnak. Bárhol is lesznek majd. Eleinte verset mondanak, később szavalni fognak. Most igazat mondanak, később hinni fognak nekik.

A derűs embereket szeretem, a tiszta szívűeket, akik felett nyitott az égbolt. A jókat, akik az életet szolgálják, akik tudnak adni megfoghatatlanul és számolatlanul. A csendeseket, akik gondolkodnak és terveznek, a hangosakat, akik szellemesek és megnevettetnek. Szeretem az erőseket, akik lehajolnak, és a gyengéket, akik próbálnak felegyenesedni. Szeretem a szépeket, ha meg akarnak maradni, s a csúnyákat, ha széppé akarnak válni. Szeretem a gyerekeket és a gyermekdedeket, akiknek a hangja angyali csengettyű. Szeretem azokat, akik mernek maguk lenni és megváltozni mindenkiért. Hogy jobb legyen együtt lenni, mert igazán csak úgy jó. Az ókori görögök a magányosakat idiótáknak nevezték. Egyre több lesz belőlük, ha elhiszik, hogy saját maguknak ők maguk a legfontosabbak. Ha az első az egyén, a második a pénz, a harmadik a hitel, a negyedik a mobil, az ötödik a dvd-lejátszó, a hatodik a tutti, a hetedik a mennyország…

Tegyünk egymásért, hogy többek lehessünk, és olyanokká váljunk, amilyenné szeretnénk: méltó, igaz emberré!

Várnai László