Szeretem ezt a környéket. A Balatont, a Bakonyt, a várost, a Margit-templomot, a macskaköves utcákat. Nem akarok más várossal közösülni. Nem akarok elmenni, itt szeretnék élni. Úgy, ahogy rajtam kívül jó pár fiatal. Aztán mégis elmegyünk. Oda az élvezet.

Ott áll előttem csapzottan, idegesen. Szeme villámokat szór, mellkasa lüktet az idegességtől. Nem ért semmit. Nem érti, miért tanult hosszú éveken át az egyetemen, miért mondott le annyi mindenről ő, akit nem tudtak támogatni otthonról. Azt hitte, majd a diploma után minden rendben lesz, mert nem vágyott sokra, csak arra, hogy itthon, Veszprémben megélhessen a keresetéből. De nem. Nem megy. A családja külföldön robotol, kábé a semmiért, de legalább új nyílászárók és bútorok vannak a panelban. Meg egy magányos lány, még mindig tele lemondásokkal. Mert szeret itt élni.

Ott áll előttem, és vigyorog. Végre van munkája, minden – majdnem – rendben, bár most még alig keres valamit a jutalékos rendszer miatt, de majd, ha belendül az üzlet, húúúú… Neki is van diplomája, meg barátnői, akik Pestre mentek szerencsét próbálni, mert ott a Kánaán, aztán eladók lettek. Meg vadakat terelő gyorséttermesek, a fizetésük csilingel kicsit, aztán elfogy. Ő is mehetett volna, de maradt. Mert szeret itt élni.

Ott állok, mint egy kuka, és nincs mit mondanom. A stáb már pakol, én meg megnyikkanok, hogy sietnem kő a buszra, mer megkő etetnyi az állatokat odahaza, vidékün. Mer ottan van a bódogság. Érdekes, mert ezt baromi komolyan gondolom, és tudom, hogy az operatőr mosolya azért nem édes, mert ő is ezt szeretné. De marad neki a Butapest.

Aztán elküldöm az önéletrajzomat a pestieknek. A francba, abba, bele. Fáradt vagyok. Belefáradtam abba, hogy kínlódjak a munkakereséssel.

Ott áll előttem, és mosolyog. A hang, akit mindenki ismer és szeret(ett) – aztán pesti lett. Tehetség, igazi tehetség, aki éveket áldozott önmagából erre a környékre, amit kedvelt. Úgy élt itt, mint egy házasságban, amit az ember a gyerekkori szerelmével köt, az elsővel az életében. Aztán lassan hiányozni kezd valami, meg jön a mi lett volna, ha. Aztán a válás. Bár a szerelem örökre megmarad, a boldogságért útra kelünk.

Hánynom kell. Az ismerős fia a felvételen éppen Floridában dzsetszkízik, és láthatóan boldog és elégedett. Az expap haverom Thaiföldről telefonál, hogy menjek, mert az az Élet. A volt csoporttárs Írországban lesi a buzikat, a volt osztálytárs meg ciprusi hepinyújér képeslapot küld. Azt hiszem, én vagyok a balfasz, aki itthon kínlódik. Nagyon szar, hogy ezt kell éreznem. Hányok.

A fűtésszámlám a minimálbér egyharmada. Én tényleg egy hülye vagyok. Talán maszturbálnom kéne, hogy el tudjak menni.