A Petőfi Színház újra támad. Továbbmegyek: A tizedes meg a többiek és a Zorba után ismét egy olyan előadással, melynek a klasszikus filmváltozattal kell versenyre kelnie. Ezúttal Neil Simon és a Furcsa pár kerül elő a kalapból: Jack Lemmon és Walter Matthau helyét Szalma Tamás és Jakab Tamás veszik át, a rendező pedig Tordy Géza, akit ilyen szerepben is megismertünk már a tavalyi Az arany ember kapcsán.

Neil Simon és a Petőfi Színház – veszélyes párosításnak tűnik ez így számunkra ezt megelőző tapasztalataink alapján, hiszen a Pletyka az előző évadban olyan kevéssé sikerült, hogy nem is szívesen emlékezünk rá vissza. A koncepció az lehetett, hogy keresztezzünk az előző évi repertoárból egy pocsék előadást (most említett Pletyka) egy közepes, sok szempontból mégis érdekes másikkal (Az arany ember), hátha kisül valami zseniálisan jó.

Érdekes módon az elgondolás csaknem bevált. Neil Simon és Tordy Géza párosa (akár furcsa, akár nem) egész jó csapatnak bizonyult. A rendezőnek mondjuk olyan szempontból nagy előnye volt, hogy a Furcsa pár azért a maga műfajában valóban az egyik legjobb alkotás, és azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a darabot Örkény István fordította, méghozzá nagyon-nagyon jól. A kiindulási pont tehát adott volt, a nyersanyag kiváló minőségű.

Pont olyan, amit könnyen el lehet rontani. Sikeres színházi és filmes előélet: könnyű csalódás a néző számára. Érzésem szerint az alkotók ezt a csapdát elég szerencsésen kerülték el, bár kétségkívül voltak erős áthallások (pl. Jakab Tamás testtartása, ami kísértetiesen emlékeztetett Walter Matthauéra). A szöveg mindenképpen nagyban hozzájárult a sikerhez, mivel az erős nyelvi poénok sodorták magukkal a közönséget és a színészeket is, így gyakorlatilag nem sok esély volt arra, hogy az előadás nagyot bukjon.

Szalma Tamás jó választás volt az esetlen és gyakran teátrális Felix Unger szerepére – őt Tordy Az arany emberből hozta magával, ahol tépelődő Tímár Mihályként láthattuk. Jó és egyéni volt ebben a szerepben is. Jakab Tamás (Oscar Madison) természetesen még a szöveggel birkózott, és talán ezért is lehet, hogy inkább bújt el a Matthau-klisé mögé. Természetesen a színház egyik tényleg kiváló színészéről beszélünk, de azt be kell vallani, hogy a szöveget a bemutatóra még nem szokta megtanulni… Ilyen módon viszont módunk nyílik megemlékezni a súgóról, Horváth Katalinról, amit olyan ritkán teszünk meg.

Az előadás általában jó ütemű volt, talán csak a második felvonás elején volt egy hosszabb üresjárat, illetve a legelején kellett néhány perc, hogy belemelegedjünk. A szöveg humora nagyon jól átjött, de a jellemkomikum is megcsillant itt-ott a színészek játékában. Igazán a két főszereplőn kívül a többiek meglehetősen alárendelt szerepben vannak, de általában ügyesen hozták helyzetbe a „Tamásokat”.

A Színház honlapján olvashatjuk, hogy a Furcsa pár jutalomjáték színésznek és rendezőnek egyaránt. Ez minket, nézőket nyilván érdekel, de eléggé önzők vagyunk ahhoz, hogy leginkább magunkat akarjuk megjutalmazni. Az előadás alkalmas erre, és 8-10 alkalom múlva még inkább alkalmas lesz majd. Vannak benne ugyan felfoghatatlan intermezzók (Jakab Tamás egy ízben letolja a nadrágját - hogy miért, az soha nem derül ki), de összességében tényleg humoros, élvezhető előadás. A katarzis ugyan nem garantált, de egy kellemes, esti szórakozás igen.