Az NB I/B-ben kosarazott, jelenleg a veszprémi kosárlabdacsapat támogatója, kosárlabdabíró, megjárta Boszniát, céget alapított az USÁ-ban, mégis hazatért Veszprémbe, és 33 évesen egy jól működő vállalkozás vezetője. Horváth Balázzsal életútról, munkáról, tehetségről, kihívásokról, lokálpatriotizmusról beszélgettünk.

Index: – Mi most a titulusod?

Horváth Balázs: – Mindenes. Ezzel együtt a CoreComm Si Kft. tulajdonos ügyvezető igazgatója vagyok. Már az megér egy misét, hogy miért így hívják céget. 1999-ben alakult, és először az USÁ-ban jegyezték be – az angol elnevezést „lényegi kommunikációs megoldások”-ként tudnám magyarra fordítani. 2001-ben regisztráltuk Magyarországon, s mivel a korábbi projektet vittük tovább, a nevet megtartottam. Az amerikai hadsereg boszniai egységeinek kommunikációs kiszolgálója vagyunk, gyengeáramú kábelezést, légkondicionálást, áramfejlesztő generátorok, szünetmentes tápegységek beszerelését, karbantartását végezzük. Elvileg mindez szakmába vág, ugyanis villamosmérnök vagyok, de semmilyen szakmai témában nem szerepelek a cégben, erre megvannak a megfelelő kollégák, akik nálamnál jóval többet értenek hozzá. Magyarországon a szünetmentes tápegységek kereskedelmét végezzük, egy francia-olasz és egy izraeli cég kizárólagos importőrei vagyunk. A megrendelőink állami és egyéb kommunikációs vállalatok…

Index: – Gondoltad volna, hogy 33 évesen egy ekkora kft. vezetője, tulajdonosa leszel?

HB: – Nem. Óriási szerencsém volt, hogy a boszniai amerikai békefenntartó misszióba bekerültem. Meg voltak elégedve a munkámmal, felajánlották, hogy alapítsak céget, legyek közvetlen alvállalkozójuk – s ez szépen kinőtte magát. A kft. egyre nagyobb, de még magyarországi volumenben is mikrovállalkozásként működünk, idén kúszott 300 millió fölé a bevételünk – nem a nyereségünk! Talán azért látszódhat nagyobbnak a cég, mert a nyereséget mindig visszaforgatom a vállalkozásba.

Index: – Hogy jött a boszniai munka ötlete?

HB: – 1996-ban Budapesten dolgoztam egy villamosipari cégnél, amikor találkoztam egy régi lovassys évfolyamtársammal, Balogh Leventével, aki akkor egy olyan vállalat alkalmazásában állt, amely az SFOR beszállítója volt. Otthagytam az energetikai vonalat, elmentem hozzájuk dolgozni, és gyorsan kinn is találtam magam Boszniában – telefonalközpontok átadását, karbantartását bonyolítottam.

Index: – Nyugodt szívvel mentél ki?

HB: – Sok mindent hallottam Boszniáról, de azt tapasztaltam, hogy azok a helyek, amelyek messziről olyan veszélyesnek látszanak, kint élve nem is olyan rémisztőek. Rengeteg helyen megfordultam az országban, de a tíz év alatt egyetlen atrocitást sem láttam. Persze találkoztam lerombolt falvakkal, városokkal, ahova a mai napig nem települt vissza senki sem. A helybeliek, akikkel kapcsolatba kerültem, igazán kedves emberek, de azt is látni kell, hogy Boszniának igazán semmije sincsen. Akik ott jól élnek, vagy az alvilági kapcsolatoknak köszönhetik, vagy a békefenntartók alvállalkozóiként dolgoznak. Mások, mint mi…– megtalálható bennük az a délies-keleti mentalitás, hogy „minden úgy jó, ahogy van”.

Index: – Milyen volt a kinti élet és a munka?

HB: – A legelső időszak elég vadregényesen telt: a központi katonai bázis egy volt jugó reptérre települt, és ezt építették át folyamatosan az amerikaiak. Először csak sátrakat tettek le, ezek voltak az operációs központok. Később folyamatosan építkeztek, a mai napig belevágnak új beruházásokba. Tehát a kezdetekkor sátrakban laktunk, télen olajkályha fűtött, tábori ágyakon hálózsákban aludtunk, mellettünk faszekrény, kosz, generátoros világítás…

Index: – És mit dolgoztatok?

HB: – Húztuk a kábeleket, kötöttük az optikákat. Irányítottam a munkát, de ha kellett, én is bemásztam a gödörbe. Végül is örültünk, hogy van munkánk, és jó fizetést kapunk…

Index: – Volt részed extrém helyzetben Boszniában?

HB: – Amikor az amerikaiak bombázták a jugókat, ültünk bent a bunkerben sisakban, golyóálló mellényben, és néztük a kistévén a híreket. Naponta háromszor-négyszer rendeltek el ilyen riadót, de csak egy éles helyzetet éltem át, amikor a jugó MIG-ek átrepültek a határon. Szerencsémre nem robbant a fejem fölött a bomba, sőt semmi közvetlen háborús eseményt nem láttam – egy halottat sem.

Index: – Hogyan viszonyultak az emberek a katonákhoz, illetve hozzátok? Nem mosták össze a két dolgot?

HB: – Csak a munka legelején – egy-két hónapig – jártunk katonai ruhában (repeszállóban, sisakban… negyven fokban). Az amerikaiak és a NATO nagyon jól intézte a táborok kiépítését, ahova mentek, ott igyekeztek sok feladatot kiadni a helyieknek, így több ezer ember kapott munkalehetőséget – nem is bántották a katonákat, és minket sem. Emellett a katonaság elhelyezése is profin működött, a szerb részre az oroszokat, a muzulmán részre a törököket, a semleges területre az amerikaiakat, briteket telepítették…

Index: – Most is jársz le Boszniába?

HB: – Az elmúlt egy évben kevesebbet mint korábban. Jelenleg már csak tíz emberünk van lent – karbantartási munkákat végeznek, üzemeltetik a rendszert. Az elmúlt másfél évben sok minden változott, a nyolc bázisból már csak kettő maradt meg, a 20 000 amerikai katona helyett talán 300 tartózkodik a térségben. Azért is kell már Magyarországra koncentrálni, mert nem tudni, meddig lesz ránk szükség kint.

folyt.köv.