A Védegylet Veszprémért Egyesület által tervezett Brusznyai-emlékmű körül fellángoló vita lehetne politikai műbalhé is, de egyre inkább úgy tűnik, hogy túllép ezen a szinten, és a választások előtt egy hónappal kialakítja a veszprémi lövészárkokat az úgynevezett jobb- és baloldal között.

Az alaptörténet pedig igazán egyszerűnek tűnik: egy civil szervezet gondol egy nagyot, és közadakozási kezdeményezést indít egy emlékmű felállítására, amely méltóképpen utalna az ’56-os veszprémi eseményekre, és azok vezéralakjára, Brusznyai Árpádra. Az egyesület vitába keveredik az önkormányzattal, melynek többségi képviselői megkérdőjelezik a kezdeményezés jóhiszeműségét, és nem foglalkoznak érdemben az emlékmű ügyével. Ezután „csakazértis” jellegű polgári engedetlenségi mozgalom indul, és az egyesület képviselői szimbolikusan birtokba veszik azt a közterületet, ahová az emlékhelyet szánják.

Aktív civilként akár még szimpatizálhatnánk is a Védegylettel, hiszen kivel nem fordult még elő, hogy szépreményű terveinek véget vetett valakinek az értetlenkedése, rosszindulata, aki éppen abban a kérdésben volt hatalmi pozícióban? Ki nem ütközött még a bürokratikus államszervezet és intézményrendszer korlátaiba?
Még azt sem vethetjük igazán a Védegylet szemére, hogy többé-kevésbé nyíltan (párt)politikai érdekeket szolgál ki, mert bár nem ez lenne a civil szférában működő szervezetek feladata, de a közéleti szerepvállalás igenis civil felelősség, az pedig, hogy ki milyen politikai eszmében hisz, milyen célt kíván előremozdítani, teljes mértékben magánügy.

A probléma igazán ott kezdődik, hogy a Védegylet Veszprémért úgy lép fel, mintha az egész lakosság nevében tenné, amit tesz, ellenfele pedig (az önkormányzat, illetve annak kormánypárti többsége) a nép ellensége lenne, a démoni kisebbség, ami visszaél az ármányos módon kezébe kaparintott hatalommal. Nos, én vagyok az első, aki elismerem, hogy választott képviselőink néha bizony túlzottan is paranoiásak, és minden virágágyásban settenkedő ellenségeket sejtenek, ami miatt hajlamosak túlreagálni sok ártatlan kezdeményezést – de azt állítani, hogy ők lennének a mitikus ősgonosz, finoman szólva is nevetséges álláspont.

Szögezzünk le néhány tényt, melyeket sokan félnek nyíltan kimondani – aminek egyszerűen az a vége, hogy a rengeteg kimondatlan igazság hatalmas, eltitkolt suskusnak tűnik. Először is a Védegyletnek joga van a saját pénzéből olyan emlékművet állítani, amilyet akar, az önkormányzatnak viszont joga van meghatározni, hogy melyik közterületen történhet ez meg. Természetesen ez sem feltétlenül igaz, amennyiben az emlékmű magánterületre kerül, de építési engedélyre ebben az esetben is szükség van. Megszállni egy közterületet, és ott spontán elő-mementót emelni törvénytelen – a február 24-én a Megyeházával szemben demonstrálók nyilván sérelmeznék, ha hasonló megmozdulásokat szerveznénk kertjeikben a megkérdezésük nélkül, és még hóembereket is építenénk…

Másodszor ne felejtsük el, hogy az emlékműállításra kiszemelt terecske ilyen szempontból halmozottan fogyatékosnak számít. Tudomásom szerint már régebben is szóba került ez a helyszín mint emlékhely felállítására alkalmas terület. Az ekkor elkészített hatástanulmányok viszont éppen azt emelték ki, hogy nem lenne szerencsés egy ideológiailag egyszer már kisajátított hely (Lenin-szobor) új, de ismét ideológiai jellegű jelentéssel való megtöltése: ez könnyen szülhetne ellenérzést az emberekben. Éppen ezért a középtávú elképzelések szerint ez a kis tér inkább lenne alkalmas egyfajta közösségi találkozási pontnak, esetleg kisebb (vagy végre egyszer nagy) szökőkúttal ellátott pihenőhelynek.

A másik probléma, hogy ettől a helyszíntől mintegy ötven méterre, a Színházkertben épül fel az az ’56-os emlékmű, ami Rajk László tervei alapján, az önkormányzat megbízásából készül a forradalom ötvenedik évfordulójára. Nem kell hozzá iszonyatos elmebajnoknak lennünk, hogy lássuk: a „balos” lyukaszászló mellé szükség van egy „jobbos” szárnyasoltárra is. Hogy miért? Nehogy véletlenül a különböző pártok szimpatizánsai összefussanak egymással nemzeti ünnepeink alkalmából, mert abból komoly problémák származhatnak. A végén akár még együtt is ünnepelnének…

A 2006-os veszprémi városnézés egyelőre lehangoló eredményre vezet: úgy tűnik, a politikai szakadék még mindig közöttünk tátong, és sokan akarva-akaratlanul az elmélyítésén fáradoznak. A közélet minden résztvevőjének felelőssége, legyen az civil vagy politikus, hogy ne hagyja elfajulni a vitát, hogy fenntartsa a társadalmi párbeszédet – ami akkor is sérül, ha túlkiabáljuk a másikat, de akkor is, ha becsukjuk a fülünket, és meg sem hallgatjuk. A szakadék így csak egyre nagyobbá válik, és ennek sajnos nem az oldalt állók isszák meg általában a levét, hanem akik megpróbálnak középen maradni. Ugyanis alattuk nyílik meg a föld…

Király Viktor
Szövetség Veszprémért Egyesület