Egyetértek a nemzeti ünnep szónokaival, azzal, hogy Magyarországon sajtószabadság van, a véleménynyilvánítás alkotmányos szabadságjog. 1848-cal szemben a hatalmat bírálni ma gyakorlatilag korlátlanul lehet. Persze, mondhatnánk, túl szép ez így, merthogy árnyalja a képet, a tárgyilagos és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményét, ha megfigyeljük például, tizenhat éve miről hallgat a sajtó. Mi jelenik meg és mi nem.

Bizonyos politikai és gazdasági érdekszférák, a médiakonszernek és a mamutvállalatok közötti láthatatlan szálak, kötődések folytán előfordul, hogy a magyar sajtó nem forszíroz bizonyos kérdéseket, illetve nagyon is forszíroz másokat. Sovány vigasz, sokkal régebbi demokráciákban is megesik ez, hogy csak a legnagyobbakat (USA) említsük, lásd a Vietnámban fogságba esett amerikai katonák esete, környezetszennyezési problémák stb. De aztán a végén úgyis minden kiderül, ha másként nem, interneten, vagy könyv formájában csak kiadják a történetet. Merthogy a szarkeverők (állítólag Roosevelt elnök nevezte Muckraker-eknek az újságírókat) nem szeretnek fél munkát végezni.

Így, március idusán, ha őszinték akarunk lenni önmagunkhoz, nem árt megjegyezni azt sem, hogy tovább árnyalja a szabad sajtó képét a társadalom egésze, amelyben működik. Olyan a sajtó, amilyen az ország. Vagy fordítva? Széplelkek szokták ezt a társadalmat, amelyben élnünk adatik, szétcincáltnak nevezni, Hankiss Elemér a maga finom modorában „régtől összezavart, megrokkant erkölcsi tudatról és tartásról” beszél. Hát hogyne lenne összezavart és megrokkant egy társadalom, amelynek a „seggberúgás” az egyik maradandó élménye, persze hogy a volt besúgókkal szolidáris, és nem a bemószeroltakkal. Persze, hogy azt szidják, aki közölte a hírt. A tükör a hibás.

Egy szó mint száz, demokratának nem születik az ember, a demokráciát tanulni kell és gyakorolni.

A demokrácia gyakorlásának – és így a szabad sajtónak is – nagy ellensége a paranoia. A gyanakvó emberek nem hisznek a másiknak, mindenben mögöttes szándékot, ellenséget keresnek. Ugyanakkor, nyilván nem véletlenül lesz paranoiás egy egész társadalom. Az újságok és a tévéhíradók tele vannak rossz hírekkel, bírálatokkal, folyton arról írnak, most ez nem jó, most az nem jó – panaszolják az emberek. Persze, mert demokráciában sokkal több a konfliktus, mint a diktatúrákban, hiszen ott az ellenvéleményeket hivatalból üldözik. A paternalista államok minden konfliktus kezelését a saját hatáskörükbe vonják, ezzel szemben a demokratikus felfogás az egyén szerepét hangsúlyozza. Ez a te konfliktusod, oldd meg megnyugtató módon.

Oldjuk meg megnyugtató módon. Forradalmat már úgyis reménytelen csinálni. A rendszer rossz, de nincs alternatívája – fogalmazta meg a maga szókimondó módján Tamás Gáspár Miklós. A magyar átlag melós kevesebbet keres, mint amennyi segélyt kapnak a Párizsban fellázadt muzulmán fiatalok. Ma, ha a munkád tisztességes árát kéred, elmehetsz, jön helyetted más, ha netalán sokan követelnék a nagyobb bért, távozna a tőke az országból. Nagy a világ, van hová. Nem vagyunk alkupozícióban.

De van útlevelünk. És hát vannak azért kis lázadásaink. Például legkézenfekvőbb fellázadni önmagunk ellen, de ha ez nem megy, akkor lehet a világtrend, a fősodor ellen is. Mert mi másnak nevezhető, ha nem lázadásnak, hogy szellemi, művészi értékekkel foglalkozunk, ahelyett, hogy fallabdáznánk, és személyiségfejlesztő tréningere járnánk. Suttyomban Marquezt, Rainer Maria Rilkét, Petőfit, József Attilát, Umberto Ecot, Bodor Ádámot, Danilo Kist olvasunk ebben a világban, amely csak a pénzről, a helyezkedésről, a karrierről szól. A korszerűtlenek lázadása? „Ellenkezőleg, ellenkezőleg (dagegen, dagegen)” – rázná a fejét a nagy német költő, Rilke.


Fenyvesi Ottó