A tájékozatlan olvasók gyakran panaszkodnak, hogy a kortárs magyar próza ritkán bővelkedik szórakoztató, könnyen olvasható, a mindennapi valóságot feldolgozó darabokban. Abban persze igazuk van, hogy fiatal íróink a nyelvre reflektálva kísérletezgetnek a kilencvenes évek irodalmi rendszerváltása óta, de ha jobban szemügyre vesszük a könyvesboltok kínálatát, könnyen rálelünk néhány kimondottan olvasmányos alkotóra.

Itt van mindjárt például Háy János, aki áltörténelmi regényei után egészen más hangot ütött meg mostanában. Már A bogyósgyümölcskertész fia rátért arra az élvezetes ösvényre, amit régóta hiányoltam a kortárs prózából, és amit olyan jól művelnek Nyugat-Európában (hogy csak néhány nevet soroljak: Schulze, Grunberg, Fischer, Barnes vagy éppen McEwan). Ezek a szerzők visszatérnek a hagyományosan elbeszélhető történethez és azt a kötelező nyelvvizsgával ellentétben nem lebontják, hanem megalkotják.

Tudom, a posztmodern próza borzasztóan izgalmas szöveggépezet, ám az olvasónak néhanapján mégiscsak nagy szüksége volna átélhető, kerek cselekményre, a saját életéből ismerős történetekre. A nyugat-európai új hullám már régen elkezdte összegereblyézni azt a generációs problémahalmazt, amiből már nemcsak a nyelv kedvéért próbálnak kiagyalni jobbnál jobb olvasmányokat. Ez a hang személyes, önéletrajzi elemekben gazdag, mégis tudósan megalkotott nyelvi épület, ahol a finnyás irodalomkritikus és az átlagolvasó is kényelmesen megférhet.

Mint ifjú filmrendezőink, akik – megfogadva Simó tanár úr tanácsát – a saját életükből gyúrnak filmeket, egy ideje mintha fiatal íróink és rákapnának a biografikus vallomásokra és korunk közösségi létélménnyé stilizált színeinek, hangulatainak, konfliktusainak megfestésére. Legfrissebb bizonyíték erre Háy új kötete, legjobb novelláinak gyűjteménye, a Házasságon innen és túl.

Ahogy a piros borító szerzői rajzai is mutatják, Háy ragaszkodott a nagy narratíva hiányához, most sem egy kerek kisregényt helyezett az oly ritkán beszakadó asztalra, hanem apró, fikciós cserepeket, klasszikus jellemábrázolás nélkül, szinte mesébe illő, mégis életszerű, lazán felskiccelt pálcikafigurákkal. Ezekből a látszólag hanyagul odavetett, többnyire a férfi és nő kapcsolatára épülő írásokból azonban komoly tablóját kapjuk hétköznapjaink, elsősorban budapesti világának. Szinte minden történet olyan, mintha szerzője a bulvárlapokból és a kereskedelmi tévécsatornák magazinjaiból ollózta volna ki őket, egyszerre használva fel populáris és irodalmi beszédmódokat, míg a szólamvezető hang mindvégig távolságtartó, ironikus és szellemes marad.

A gyakran egész sorsokat pár oldalban ledaráló novellák, éppen mert akár bulvárhírekből is eredhetnének, szinte minden kortárs jelenséget érintenek, ezért tűnik fel bennük a Mónikasó, a céges ingyenmobil, a Mammut bevásárlóközpont és az elesdés bélyeg – persze jókora történelmi és irodalmi utalásreszelékkel megszórva. Ami azonban előnye, éppúgy hátrányának is tartható: nagyon kemény minimalista prózáról van ugyanis szó, leginkább Hazai Attila munkáira emlékeztető és a „feris” szerzőt szándékoltan is megidéző novellák sorjáznak a kötetben, az olvasónak ezért egy-egy írás közben olyan érzése támad, hogy a gyorsan pergő minimálsztoriknak néhol nincs elég súlya vagy tétje.

Az általam közepesnek tartott darabok mellett viszont szép számmal akadnak tökéletesre csiszolt, szívet-lelket megrendítő történetek, ilyen volt nekem a Titok többrétegű családi tragédiája, a Nehéz meglehetősen nyomasztó sorspassiója, vagy éppen A harmadik fiú családnovellája. Valójában az az érdekes ezekben a sziporkákban, hogy Háy végül mindig talál egy apró pontot, ahol sikerül meghajlítania a cselekményt, s nyelvi leleményével, drámai fordulataival legtöbbször szinte metafizikai dimenziókba úsztatja a szöveget.

Körülbelül hasonló világot idéz meg – csak éppen a retróérzelmeket megcélozva, önéletrajzi elemekkel gazdagon – a Pompásan buszozunk, Garaczi ’98-as, újranyomott kötete. Noha nincsen külön fejezetekre választva, ez a könyv sem működik igazi kisregényként, hiszen szinte követhetetlen asszociációerdőbe vezet, oda-vissza ugrálunk az időben és az emlékekben, bár az elbeszélő felcseperedése viszonylag jól nyomon követhető, csaknem lineáris gerince a szövegnek.

Garaczi könyve voltaképpen a hatvanas-hetvenes évek kamasznemzedékének enciklopédiája. Aki szeretne visszazuhanni azokba az időkbe, amikor még Trabantok álltak a parkolókban, hétfőn nem volt adás a televízióban, kedden pedig Szabó László jelent meg a Kékfény képernyőjén sötét szemüveggel – jó helyen jár. Az is megfelelő könyvet tart a kezében, aki szeretné visszaidézni az építőtábori bulikat és az oroszórákat, ismerősen cseng fülének a VIT meg a jaffa, vagy más efféle, Kádár-korból származó jellegzetes nyelvi relikvia.

Garaczi a korra jellemző tárgyak, atmoszféra és kifejezésmódok segítségével visszaröpíti olvasóját az átkos évekbe, ám ez a múltban tett utazás mindvégig rendületlenül ironikus és szövegközpontú marad, magyarán ellenáll a kóros nosztalgia csábításának. Mindenesetre elmondható, hogy Háy és Garaczi könyvei rácáfolnak arra a téves állításra, miszerint nem létezik hazánkban szórakoztató kispróza. Ha valaki nevetni és megrendülni akar, miközben igazi nyelvi magaslatokra is vágyna, ők ketten, sok más tehetséges pályatársuk mellett, garantáltan kielégítő szolgáltatást nyújtanak.

Megrendeli? - libri.hu