A móri mészárláshoz és a nemzetközi terrorakciókhoz képest a Hidegvérrel 1959-es kansasi gyilkossága, mely négy áldozatot követelt, napjainkban talán már épp csak súrolja médiaedzett ingerküszöbünket. Capote műve azonban nem bulvárriport, hanem a legnagyobb bűnregényekhez mérhető alkotás: széppróza, lélektani krimi és hátborzongató tényirodalom egyszerre.

Sokáig vonakodtam elolvasni, mert idegenkedtem a riportregény műfajától, de aztán időszerűvé vált, már csak azért is, mert nemrégiben került a mozikba a szerző életét feldolgozó film, melyben Capote-t az általam oly kedvelt Philip Seymour Hoffman alakítja. Valójában mindkettőről, a filmről és a könyvről szerettem volna írni egyszerre, ám a filmet eddig sajnos nem sikerült megnéznem, így most egyelőre a könyvvel kezdem.

Truman Capote újságíróként hosszú időn keresztül figyelemmel kísérte az ötvenes évek Amerikájának egyik legdöbbenetesebb gyilkosságát, a hírhedt Clutter-aktát. 1959 novemberében Kansas államban, Holcomb mezővároskában brutálisan lemészárolták a város egyik köztiszteletben álló családját. Mr. Cluttert és feleségét, illetve két gyermeküket egy vasárnap reggelen összekötözve, főbe lőve találták meg otthonukban. A rendőrség rablógyilkosságra gyanakodott, de nem zártak ki semmilyen más magyarázatot sem. Végül 1960-ban kézre kerítették a bűnösöket, egy Perry és egy Dick nevű fickót, akik volt börtöntársuk meséjére hagyatkozva szerették volna kirabolni a gazdag Mr. Cluttert. Mivel a népszerű farmer házában sem készpénzt, sem komolyabb értéktárgyakat nem találtak, így csak a legdrágább holmit vihették magukkal: az életüket.

Az előzményekkel, a család és a városka lakóinak bemutatásával kezdődik a történet, az olvasó végig figyelemmel kísérheti az eseményeket – az áldozatok felfedezésén és a nyomozáson át egészen a tettesek letartóztatásáig és kivégzésükig. Hogy mégsem csupán egy szokványos kriminológiai esettanulmány kerekedik ki a tényekből, az leginkább a szerző tehetségének köszönhető. Capote nem tényirodalmat ír, hanem regényt. Párhuzamosan követi az áldozatok és a gyilkosok mindennapjait, bemutatja életútjukat, kimerítő jellemrajzzal tárja fel cselekedetik rugóit és csaknem valamennyi mellékszereplővel foglalkozik. Szinte mániákus részletességgel ad számot minden apróságról, amely az ügyhöz tartozik, idézi az érintettek nyilatkozatait, rendőrségi aktákat és korabeli újságcikkeket használ fel, dokumentumokat és leveleket közöl, legfőképpen pedig személyes élményeit, az oknyomozói munkájából származó terjedelmes anyagot dolgozza bele a szövegbe. Mindeközben teljesen pártatlanul szemléli az eseményeket, szubjektív reflexiónak szinte nyoma sincsen, az olvasó dolga, hogy mérlegelje a történteket, és ki-ki levonja önmaga számára a tanulságokat.

Időkezelése egy profi bűnügyi regényhez, izgalmas thrillerhez hasonlít: a gyilkosság éjszakájának részleteivel csak a könyv utolsó negyedében, a tettesek vallomásaiból ismerkedhetünk meg, egészen addig a nyomozók és a közvélemény szemével tekinthetünk az ügyre, mintha mi magunk is részesei lennénk a pillanatnak. Az óramű-pontossággal megszerkesztett dramaturgiai felépítmény következtében a feszültség kezdettől fogva óriási, és pergő iramban egyre csak növekszik, mígnem a tényregény szinte metafizikai távlatokba tekintő, csak a legkomolyabb szépirodalmi teljesítményekhez mérhető, rezignált hangú zárlattal ér véget.

Külön kiemelendő az egyes szereplők lélekrajza, mely fontos kulcsa a könyvnek, hiszen valahol a sorok mögött a szerző végig azt a választ keresi, hogyan követhet el egy ember ekkora szörnyűséget. Mint kiderül, Dick – a piti csekkhamísító – csupán egy átlagos vidéki szélhámos, társa, Perry azonban mélységesen beteg lélek, aki súlyos gyermekkori traumáktól szenved. Ennek következtében egyszerre túlérzékeny, infantilis gyermek és az emberekkel szemben érzéketlen kegyetlen gyilkos. Skizoid alkat tehát, aki csak részben tehet saját cselekedeteiről. Ezt a fontos körülményt azonban a bíróság nem veszi figyelembe, és a korabeli törvényekhez igazodva – elutasítva mindenfajta orvosi szakvéleményt – ragaszkodik a halálos ítélethez.

A Hidegvérrel ma is aktuális kérdéseket feszeget. A gyilkos szándékait, jellemét vizsgálja, miközben eltöpreng azon is, vajon helyes-e, érdemes-e tettéért halállal lakolnia. Ez a téma kísértetiesen emlékeztet Kieslowski szomorú mozgóképére. A Rövidfilm a gyilkosságról körülbelül ugyanilyen drámai erővel ábrázolja a problémát. De nem is muszáj ennyire messzire mennem. A Hidegvérrel – mintegy előképként és persze csak bizonyos megkötésekkel – első blikkre Steinbecktől az Egerek és embereket juttatta eszembe. Aztán Coen Fargója, Gallo Buffalo 66’-ja, de még némi Tarantino-féle erőszakfilozófia és felfedezhető benne, ami arra utal, hogy a későbbi generáció sokat emelt át, tanult belőle. De Capote műve számomra még ezen is túlmegy. Az amerikai mezővároska hangulata, az ott élő emberek bemutatása és a gyilkosság éjszakájának démoni megjelenítése már-már a Twin Peaks, illetve Lynch egyéb mesterműveinek leglidércesebb pillanatait, az emberi pszichében lakozó sötét dimenziókat idézte fel bennem. És ami a legelképesztőbb az egészben, hogy e komor világkép ellenére a szerzőnek ráadásul nagyon finom fekete humora is van, ami külön csemege az ínyenceknek.

Megrendeli? - Link: www.libri.hu