A 2005–2006-os évadban új igazgató került a Petőfi Színház élére. Az évad elején terveiről kérdeztük, s akkor az anyagi helyzet stabilizálásáról, a műsorpolitika megváltoztatásáról, kísérleti műhelyek támogatásáról beszélt. Lássuk, hogyan értékeli első veszprémi évadának eredményeit!

Index: – Tavaly egy csőd szélén álló színház igazgatói székébe került, s az anyagi helyzet stabilizálása a legfontosabb feladatok közé tartozott. Mennyire sikerült kilábalni ebből a válságból?

Rácz Attila: – Nagyon átgondoltan kellett létrehozni a produkciókat. Próbáltuk az előadások bekerülési költségeit csökkenteni, és igyekeztünk sok helyen játszani, hogy minél több bevételt termeljünk. Korábbi darabokból mentettük át a díszletelemeket, régi jelmezek átalakításával igyekeztük az újakat elkészíteni. Hoztam néhány olyan intézkedést, amelyek a túlzott mértékű és nélkülözhető kiadásokat korlátozták: ilyen volt a mobiltelefon-használat ellenőrzése, a munkatársakat szigorúan elszámoltattam a költségekkel, lemondtunk bizonyos szolgáltatásokat, például a kábeltelevízió-előfizetést. Persze ezek nem olyan volumenű tételek, hogy egy-két hónapon belül észlelhető változásokat eredményezzenek, de hosszabb távon jelentős megtakarítást jelentenek. Fenntartónkkal, a Megyei Önkormányzattal folyamatosan egyeztettünk, és ők – látván és értékelvén szándékainkat – igyekeztek segíteni. Ilyen nagy segítség volt, hogy a novemberi közgyűlésen átvállalták a színház által felvett hitel visszafizetését. Együtt próbálunk megoldást találni a helyzetre. Egy színházban a költségmegtakarítás nem lehet olyan nagyságrendű, mint egy gazdasági vállalkozás esetében, ahol végre lehet hajtani radikális létszámcsökkentést, lehet redukálni a feladatokat, és így túlélni egy nehezebb időszakot. Mi kényszerpályán vagyunk. Vállalt kötelezettségeinket el kell végeznünk, és kötnek minket a gazdasági és a jogi szabályok.

Index: – Számíthat a Petőfi Színház külső segítségre – pl. s veszprémi gazdasági élet szereplőire?

RA: – Ez az évad egy már meglévő gazdasági év utolsó harmadában indult. Ilyenkor már nem nagyon van mód új szponzorok felé nyitni. Úgy éreztem, hogy a lehetséges támogatók kivárnak, és latolgatják, megéri-e odaállni egy olyan név mögé, mint a Petőfi Színház. Egy kis bizalmatlanság volt érezhető részükről, mivel a színház régi fénye kicsit megkopott az utóbbi években. Sikerült azonban régi, de az utóbbi időben elhalt kapcsolatokat újraéleszteni, és úgy veszem észre, kezdenek nyitni felénk a támogatók. Van olyan pénzintézet, amely előadást vett, vagy a színházban szervezte külső kapcsolati körének tartott fogadását, több kisebb cég pedig kedvezményekkel vagy kisebb pénzösszeggel támogatta a színházat. A kapcsolat a gazdasági élet képviselőivel oldódni látszik. Ez bizalom kérdése: akkor állnak mellénk, ha olyan intézményként tudunk működni, amely megfelelő súllyal van jelen a közéletben.
Fenn tudjuk tartani a működőképességünket. Ez persze nem azt jelenti, hogy a színház anyagilag teljesen helyrerázódott, de a csődveszély elhárult. Sok minden függ még a bérletezés eredményeitől, hiszen a legtöbbet az nyom a latban, hogy hány bérletese lesz a színháznak a következő évadban.

Index: – Hány nézőre számítanak?

RA: – Csak arra lehet számítani: hogy nemcsak a mostani bérletesek maradnak meg, hanem számuk tovább gyarapodik.

Index: – Honnan ez a bizakodó hozzáállás?

RA: – Azt is mondhatnám, hogy ez kötelező – a következő évadtervet úgy készítettük el, hogy széles spektrumot öleljen fel. Egy vidéki színháznak nem lehet egyféle esztétikai modell mentén megjelenni a közönség előtt. Mi a népszínházi modellt képviseljük. Játszani kell a széles nagyközönségnek szóló, igényes, szórakoztató darabokat, ugyanakkor szellemi izgalmat jelentő előadásokat is. Talán még nevezhetjük útkeresésnek a jövő évad tervét. Nagy kérdés például, hogyan fogadja majd a közönség Osztrovszkij darabját, A vihart, ami elég kemény drámai mű. Vagy hogy milyen lesz a fogadtatása Egressy Zoltán Balesetének, ami egy kortárs ősbemutató lesz. Ezekben rejlik némi kockázat, de érdemes megpróbálkozni velük, ahogy érdemes folytatni ugyanezt a Latinovits Zoltán Játékszínben is. Jövőre ott is találkozhatnak könnyedebb előadással, pl. egy bájos énekes játékkal Marlene Dietrich és Edith Piaf dalaiból, viszont Schultz Sándor Igézet című darabjának ősbemutatója nehezebb darab. Van ebben rizikó, de nem hiszem, hogy a Petőfi Színháznak színházi köntösbe bújtatott szórakoztató intézményként kell működnie.

Index: – A Játékszínben idén jobban pezsgett az élet, mint az utóbbi évadokban. Jó koncertekkel, kísérleti előadással, irodalmi estekkel találkozhattunk itt. De kérdés, megengedheti-e magának a színház ezeket a nem túl széles közönséget vonzó előadásokat.

RA: – A kérdésre, hogy mindez anyagilag megéri-e, a válasz egyértelmű nem. De nem gondolom, hogy egy színháznak ez az egyetlen szempontja. Ezzel kapcsolatosan bizonyos kérdéseket a fenntartónak kell majd végiggondolnia. Ennek az intézménynek az a dolga, hogy a színház és az előadóművészet területén különféle irányokat mutasson be, vendégül lásson olyan előadásokat, amelyeket csak az adott produkció székhelyén láthatnának a nézők, vagy esetleg nélkülünk elkerülné a figyelmüket. Kötelességem, hogy lehetőségeimhez mérten metszetét adjam az ország színházi életének. Fontos, hogy a közönség tudja, mi történik más színházakban, és ettől semmiképpen nem akarjuk elzárni a veszprémieket. A vendégelőadásokból lehet új, más tapasztalatokat szerezni. Fejlődési lehetőséget látok a vendégelőadásokban mind a közönség, mind a színház művészei számára. Nyilván a meghívott darabok sora a mi esztétikai szűrőnkön érkezik ide, és nyilván számításba veszünk gazdasági megfontolásokat is. Igyekszünk nívós előadásokat hívni, és egyéb olyan programokat, amelyek kitermelik a bekerülés költségeit. Ilyen volt idén Boogie koncertje. Egy ilyen produkció bemutatása nem biztos, hogy színházi feladat, de sikerült az estnek olyan környezetet teremteni, és olyan műsorban megegyezni az előadóval, ami olyasféle miliőt varázsolt ide, ami nem áll messze a színháztól. Ám még egyszer mondom, a repertoár nem elsősorban gazdasági kérdés.

Index: – Kik érkeznek azok helyett a színészek helyett, akiknek szerződését nem hosszabbította meg?

RA: – A szerződések kapcsán művészeti területen elég bonyolult a helyzet. A közalkalmazotti törvény, a munkatörvények, az adózásra és a foglalkoztatásra vonatkozó szabályok közt ellentmondások vannak. Ezt a speciális és rendkívül nehéz helyzetet a színházigazgatók társasága most próbálja megoldani. Szeretnénk valamiféle érdekképviselettel megjelenni, azaz színházi törvényre lenne szükség, ahogyan mondjuk a filmtörvény már megszületett. Itt, a Petőfi Színházban az volt a célunk, hogy az elmúlt évad aránytalanságait helyrebillentsük. Bizonyos karaterek, illetve életkorok túlreprezentáltattak. Egyszerűen fogalmazva: egy színházban kell hogy legyen fiatal, öreg, kicsi és nagy színész, ahogy kell bonviván, naiva vagy intrikus. Azt éreztem, hogy ez nem valósult meg az utóbbi időben, ezért szerződtettünk új művészeket a társulathoz vagy állandó tagként, vagy egy-egy előadásra. Egy társulat kialakítása azonban nem egy évad alatt történik. A mostani lépések csupán a kezdetiek, hogy egy ideális társulat jöjjön létre.

Index: – Hogy érzi magát a Petőfi Színházban az első évad végén?

RA: – Én, személy szerint, jól érzem magam Veszprémben, de igazán akkor lennék elégedett, ha a Petőfi Színház megbecsültsége növekedne, és működésének feltételei javulnának.