Régebben Edda-koktélnak hívtam azt a sematikus hangzást, ami évtizedeken keresztül minden eredetiséget megölt a magyar rockzenében. A Magna Cum Laude szimpatikus négyese még ehhez a hagyományhoz tartozik: hallgatható, szerethető dalokat játszanak, kidolgozatlan hangszereléssel. Nem rossz, de nem is összetéveszthetetlen.

Sokatmondó kontraszt: húszezres elviselhetetlen tömeg egy karaoke-partin az Óváros téren csütörtök este, mely rekordkísérlethez a média megasztárjait hívták segítségül, aztán pénteken a másik nagyszínpadon a Magna Cum Laude nevezetű magyar banda, tízszer kisebb nézőszám mellett. A szószátyár énekes párbeszédet folytat a közönséggel, megkérdezi, ki áll alkoholos befolyásoltság alatt, és bár csak páran jelentkeznek, ami ugye nehezen hihető el, ő maga bevallja, hogy bizony folyamatosan küldi lefelé torkán a sört. Legalább őszinte.

A hangulat jó, de ez a zene mégsem tudja teljes eksztázisba hozni a tömeget, akármennyi pia csörgedezzen is lefelé a gyomorba. Egyszerű, nem túl felkavaró popballadák, gyors rockdalok sorjáznak, közben némi reggae és Demjén örökzöldje, a Mikor elindul a vonat. Legjobban az Eleanor rigby tetszett, de hát azt a számot Lennon és McCartney írta. A vidéki létformáról szóló dal közben az énekes lerohan a színpadról, és a küzdőtéren énekel, leül néhány asztalhoz, fiatal lányok fülébe dúdol. Kéri a tapsot, kéri a lelkesedést, ami az utolsó félórában be is következik. A Magna Cum Laude mégis azon magyar zenekarok számát gyarapítja, amelyekben tulajdonképpen nincsen semmi különleges. Számottevő hangszeres tudásra nem bukkantam, egyedi megoldások, virtuóz szólók sehol, a gitárosok lefogják a maguk pár akkordját, a többi már csak a technika lendülete, kedvelhető, tisztes középszer.

Kortyolgatom bivalyomat, és az egyik padon a tévéből ismerős arcra bukkanok. Sosem gondoltam, hogy ez bekövetkezhet: közös fotót csinálnak rólam az Irigy Hónaljmirigy egyik tagjával egy Magna Cum Laude koncerten. Ez azért még mindig jobb, mint a Megasztárok, akik alig képesek beénekelni a színpadot, mégis ezrével zarándokolnak hozzájuk az emberek, hogy aztán az Óváros tér nagyjából olyan legyen, akár Mekka pokla a Kába kő igézetében, kába fejekkel.

Az Utcazene különben a váratlan találkozások és helyrehozhatatlan szakítások melegágya. Apró flörtöket generál, mellékutcákon ittas liezonok születnek, kapcsolatok bomlanak fel, és nemritkán kemény szerelmi párbajok is bekövetkeznek. Hirtelen a Tonio Kröger híres-hírhedt summázata jut eszembe: „Szeretnék aludni, de neked kell a tánc”. A főhős már menne haza, de kedvese még az afterpartin táncolna. A főhős álmosan az ágyra gondol, míg kedvese felvillanyozva, megszállottan dobálja testét, csavargatja csípőjét, hajigálja karjait a magasba. Megpróbálom az általa diktált ritmust követni, de közben úgy érzem magam, mint egy mozgáskorlátozott, akit puszta kegyetlenségből balettórára kényszerítenek. Egy idegen világban igyekszem helytállni, ennek érdekében viszont időről időre meg kell jelennem a pultnál, egy-egy újabb italra, hiszen csak így bírom elviselni a látványt, ahogy önkívületben ugrabugrálnak körülöttem az idióta slágerekre. De már nem bírom tovább, elindulok a ligeten át. A sötétben egyetlen társam a lübecki írófejedelem szelleme.