„Bulgáriából vad ágyúzene gurul”, fogalmaztam át magamban blaszfém módon Radnóti megrendítő Razglednicáját, amikor szombat este rázendített a Séd mozinál a bolgár Wickeda. A Mythos nem győzött meg semmiről, viszont a Concertino Burro e Salvia akkora élmény volt, mint eddig semmi más az utcazenén.

A fesztivál utolsó éjszakáján egy darabig úgy tűnt, valamivel kisebb tömeg vonul az utcán, mint a hét többi napján. De aztán úgy tíz körül benépesült az Óváros tér. Az eredményhirdetésen díjazott zenészek muzsikájába is belekóstoltam, de nem találtam bennük semmi különlegeset, amiért jártak volna nekik a fődíjak. Mire a Séd mozihoz értem, már ordított a Wickeda. Kétségkívül eredeti, kemény banda, egy dob, két gitár, indulatos ének, meg rézfúvosok. Egy ideig jól tűrtem a monoton punk, az angolszász ska és a balkáni zene ötvözetét, de aztán idővel rájöttem, hogy nekem ez túl sablonos, nem tudtam számottevő különbségeket felfedezni két dal között.

Közben eltöprengtem, vajon mit tudhatunk – mi magyarok – a bolgárokról. Én magam nem sokat. Nekem a bolgár kultúra Eduard Zahariev filmrendezőt jelenti legfeljebb, meg persze a Veszprémben iskolanevet is viselő Hriszto Botevet. Most meg már a Wickedát is. A koncert alatt olyan érzésem támadt, mintha a két kopasz gitáros párbeszédet folytatna a két roma fúvóssal zeneileg, és a ska meg a balkáni muzsika csapna össze kemény punkritmussal felöntve.

Az utolsó est meglepetése a Vár áruház előtt ért. Óriási ovációtól kísérve a Concertino Burro e Salvia nevezetű olasz zenekar játszott békebeli itáliai slágereket, egészen egyedi hangszerelésben. Az énekes fehér öltönyben, olasz zászlót lengetve pózolt lelkesen, fantasztikus tenorjára beindultak az idősebbek is. Milyen érdekes: a hetvenes évek Gianni Morandi-korszaka, a magyar polgár Itália-kultusza a mai napig ekkora tapsra képes. A zenekar mindazonáltal rá is tett egy lapáttal, mert a színpadképük és gesztusaik elementáris öniróniát hordoztak. Végül valaki bekiabálta a közönség soraiból Materazzi nevét, mire a szemüveges dobos sorolni kezdte a mikrofonba a friss világbajnoki válogatott tagjait: Buffon, Cannavaro, etc. Idővel valahonnan egy Zidane kiáltás is felröppent – a legendássá váló finálé-konfliktusra utalva –, amit a névsoroló zenész vicces hümmögéssel díjazott. Igazi olasz éjszaka volt, a levegőben a Forza Italia és az O sole mio hangulatával, Mastroiannival, Monica Vittivel és Adriano Celentanóval, és mindazzal, amit csak a világ Olaszországról tudhat. Talán egyedül Dante és Moravia maradt ki.

A Mythos Dance Club parkettjét viszont kínszenvedésként éltem meg. Hatalmas tömeg egy apró helyre zsúfolva, miközben viszont a techno nem teríti be egyenletesen a légteret, a zene egyetlen sarokból szól, mint valami odúból. Azt pedig még én is tudom, hogy a legjobb DJ-k nem szokták klubpartikon non-stop villogtatni a stroboszkópot, mint itt, mert így éppen a szuggesztív ritmus veleje vész el. A villogó fények csakis a számok bizonyos pillanataiban, az úgynevezett „kiállások” közepén vethetők be sikerrel. Amatőr partinak tűnt hát, így aztán lassan leléptem.