Mint ismeretes, ma, július 17-én, ezen a hétfői napon vége lesz a világnak. Mindjárt utána az utolsó ítélet következik. Mától nem illik sörrel mászkálni a Kossuth utcán, üvegből inni a bort az Óváros tér közepén, és táncolni az Óra alatt. Nem lehet reggelente a Séd Mozi előtti lépcsősoron integetni a munkába indulóknak egy rakás, hirtelen keletkezett legjobb baráttal, akinek összes kezében valami zajkeltő eszköz van. És újra meg kell tanulnunk egyedül elaludni, mert semmiféle „borzalom” nem akar borozgatni reggel a teraszunkon.

Vége az Utcazene fesztiválnak. Idei nem hivatalos mottója az „Egy hét az élet!” volt. Tegnap, az utolsó utáni napon még nem éreztem, mit jelent ez, hiszen reggel 7 körül, az Enikő-partyról kilépve háromszor is integethettem az I Skarbonari mikrobuszának, itt sétált köztünk a Substance Mediterranée fekete dobosa, délután karikás szemű fiatalokkal kávézgathattam együtt az Óváros téren, még buliztak az önkéntesek a Nivegyben, és az egyhetes megfeszített fesztiválozásból fakadó fáradtság különben is korán levert a lábamról.

Szombat este mindent megtettünk az elmúlás ellen, és ádázul kihasználtunk minden lehetőséget.

Kötelességtudóan látogattuk a koncerteket. Meghallgattuk végre Ikvai-Szabó Botondékat, mert róluk azt hallottuk, esélyesek, és a koncert után nem sokkal ki is derült, hogy az utcazenészek közül az ő reggae-formációjukat találta legjobbnak a zsűri. A közönségdíjas a Latin Spirit lett, akiket viszont valahogy sikerült teljesen elkerülni a fesztivál alatt, s ezt az utolsó nap se tudtuk bepótolni.

A nagykoncerteket finoman kezdtük. A Friend and Fellow duóját hallgattunk a Séd mozi előtti fák alatt. Számítottunk rá, hogy nagyon jó lesz, mert ha egy fekete énekes hölgyemény és egy fehér gitáros férfi összeáll, abból eddigi tapasztalataink szerint csak olyan dolog születhet, amitől végigfut a hideg a hátunkon.

Az esti fellépők csúcsa a bolgár Wickeda volt. Fejrázással kezdődött és folyamatos boldog súlypontemelésbe torkollott - régi tornatanárom sírt volna örömében, ha lát. Közben jól lemaradtunk a díjkiosztóról (pedig ilyet még sose láttunk Utcazenén), a Ghymesről (ezt így is terveztük), a Dela Dap-ról (de őket már hallottuk tavaly), és mivel elhagytuk a programfüzetet, fogalmunk sincs, még miről maradtunk le.

Viszont: Még utoljára koccintottunk Gerivel, az FMzerO-ból – a napszemüveg nem lett meg (együtt hagytuk el még szerda éjjel). Szóba álltunk végre azzal az utcazenésszel, aki olyan szép, hogy eddig nem mertük megszólítani. Elkértük a lengyel lány telefonszámát. A Mézes Szilvát is kipróbáltuk a Rézangyalban. Rábeszéltük Benignát, hogy nem menjen haza. Adtunk még egy ragtapaszt Takáts Eszternek. Kibékültünk a biztonsági emberrel az Expresszóban. Leestünk a padról, annyira nevettünk. Megkérdeztük a nevét annak a fiúnak, akivel napok óta régi jóbarátok voltunk. És felültünk hajnalban a színpadra a Gizella udvarban, mint régen, de most nem versenyeztünk abban, kinek a lába büdösebb. Hanem szépen hazamentünk. Már csak a madarak énekeltek.