Ha ma valaki Veszprémben él és szeretné megismerni a nagyvilág filmtermésének legjavát, lehetetlen küldetéssel szembesül, és katasztrofális kudarc lesz osztályrésze. Városunkban sem igazi filmszínház, sem jól működő DVD-téka, de még profi médiatár sincsen. Kitartó kutatómunka és makacs fanatizmus kell ahhoz, hogy valamelyest csillapítsuk filméhségünket.

Köztudott, hogy évente több ezer játékfilm készül világszerte, s ebből csupán néhány tucatnyi alkotás érdemli meg a figyelmet. Az sem tagadható, hogy a hazai filmforgalmazás nyolcvan százalékát a hollywoodi közönségfilmek alkotják, s az európai vagy más világtájakról származó műveknek csak a töredéke jut el magyar földre. Ezen a tendencián legfeljebb egy hatékony, gyors és kulturált DVD-piac segíthetne, de sajnos a digitális adathordozók terén is hasonló a helyzet: a megjelent filmek nagy hányada a mozikból kikerült sikerfilmek lakossági vásárlásra és kölcsönzésre szánt változata.

A veszprémi átlagpolgárt azonban még ettől a szerény hazai piactól is megfosztják. Hagyományos filmszínház mindösszesen egy akad városunkban, a jól ismert négytermes multiplex, a Balaton Plázában. Itt szinte kizárólag hollywoodi tucatportékák futnak, ráadásul heteken keresztül többnyire ugyanaz a 4–5 friss, sokak számára nézhetetlen darab: általában az aktuális Disney-film, egy vígjáték és két akciómozi. Ezzel a lendülettel évente tehát alig 50 film jut el a városba, de ennél sokkal szomorúbb, hogy ezek mindegyike legfeljebb a 12 és 30 közötti korosztályt boldogít(hat)ja. Aki ma Veszprémben betölteni merészeli a harmincat, és szeretne megnézni egy új francia filmet, egyedül a Duna tévében bízhat.

Nem lesz szerencséjük azoknak sem, akik Veszprémben video- és/vagy DVD-tékák után néznek. Ilyen létesítmény figyelemre érdemes kínálattal legjobb tudomásom szerint mindösszesen kettő üzemel a városban, s mindkettő a jól bevált üzletszerű kéjelgést követi: heti 5–6 premierfilmet rak a polcra, amelyek legtöbbször a multiplexekből kifutott populáris szemét utánnyomatai. Aki mégis veszi a fáradságot és bányászni kezd, találhat ugyan magának a polc alján néhány ritka értéket, de ez a mennyiség legfeljebb két heti édenkertre elég, hamar ki lehet meríteni a helyi DVD-tékák piciny készletét.

Van aztán még a HEMO és a VMK, ebben a két intézményben ugyan rendszeresen próbálkoznak filmklubbal, ám a felhozatal szánalmasnak nevezhető a tematikus vetítéssorozatok átgondolatlan koncepciója miatt, s olyan filmek kerülnek a programba, amelyek már a közszolgálati csatornákon is rég lefutottak, ennélfogva kis nézőszámra számíthatnak. A HEMO Filmszemle után rendszeresen meglepi közönségét egy-egy vadonatúj magyar darabbal, de mindez roppant kevés az évi filmterméshez képest.

De nem üdvözül az a néző sem, aki filmtörténeti csemegékre vadászva a megyei könyvtár médiatárát látogatja. Bár az utóbbi két évben jelentősen bővült a könyvtár DVD-készlete, és rábukkanhatunk néhány rég látott vagy ritka örökzöldre, a szűk költségvetés nem elégíti ki az igényeket, a kortárs filmművészet darabjai pedig csak elvétve kerülnek a katalógusba. Az igazi ínyencnek, aki az évek során már végignézte az Odeon kiadó teljes palettáját, talán egyedül Budapest art-mozi hálózata és a lakossági értékesítés rendezői díszdobozai maradnak, meg legfeljebb egy-egy váratlan meglepetés.

Én például legutóbb komoly régészeti leletre találtam a Veszprém Megyei Közművelődési Intézet médiatárában. Nevezett intézmény első emeletén olyan elveszettnek hitt és kihasználatlan kincs lapul, amely még nekem is szolgált újdonsággal. Itt került kezembe többek közt Nicolas Roeg Ne nézz vissza! című 1973-as, hátborzongató, kultikus mesterműve, Fassbinder Querelle-je vagy a Gyilkossághoz öltözve című klasszikus Brian De Palma-thriller. Ez a rendkívüli felfedezés néhány hétre feledtetni fogja talán az aszályos hónapokat, de a nyár végére biztosan újra olyan filmszomj égeti majd a látóidegeimet, amelyet csak egy rendes filmszínház csillapíthatna.

Tudom, Veszprém kulturális arculatát főként a képzőművészet, a színházi élet, a koncertek, hangversenyek és egyéb zenei események határozzák meg. De tudomásom szerint nem én vagyok az egyetlen, aki egy jó mozira vágyna a városban. Mert hiába minden nyári ünnepi játék, hetente ötven vernisszázs, kórusfesztivál és utcazene: csak egy középszerű vidéki porfészek az a város, ahol nem lehet megnézni a legújabb, másutt sikerrel vetített európai, hazai, vagy akár színvonalas amerikai filmeket.