Avagy próbáljunk egyszer kultúrálódni is, ne csak a „fílinget” kapjuk el. Ez volt az alapgondolat, amivel megérkeztünk péntek reggel a tömegek előtt Kapolcsra. S hogy az Imre is elégedett legyen, busszal mentünk, de sajnos most különösebb eseményről nem tudok beszámolni.

Lássuk tehát a kínálatot! A program összeállítása az első lépcső. Sajnos a legnagyobb közös osztó a követendő elv, ha többen többfélét akarunk megnézni/hallgatni/csinálni, s nem a legkisebb közös többszörös. És akkor a vis maior felhőszakadások, csigabusz-késések még szintén labdába rúghatnak. Szóval összeraktuk a programot, komoly, feszes ütemtervet készítettünk, amiből persze később engednünk kellett. Visszatérve a matekhoz: így a lesz a legnagyobb közös osztóból legkisebb közös többszörös, amit tovább kurtíthat az egyszeri völgylakó – tetszése szerint.

Most már tényleg a programokról. Pénteken Monostorapátira esett a választásunk. Itt a Godot Dumaszínházba estünk be először, ahol ún. stand-up comedy volt a kínálat. Ezt a műfajt legsikeresebben Ámerikában űzik: egy szóló humorista a színpadon, vicceseket mond, a közönség és a taps- és röhögőgépek ovációja közepette. (Kis képzavar.) Kicsivel nehezebb a dolga annak, aki ezt élőben, az említett technikai háttér nélkül próbálja megvalósítani. Nos, a felszopófiúnak sikerült. A kifejezés eredetét egy másik szakmában kell keresnünk. Az illető felszopó munkája az, hogy bizonyos színészeket megfelelő állapotba hozzon. A sajnos név nélküli illető a közönséget hozta olyan állapotba, hogy az utána következő Váradi János – humorfesztivál-helyezett – próbálkozásai rendre kínos heherészésbe, esetleg mosolygásba fulladtak. Kicsit meg is sajnáltuk őt. Váradi talán akkor volt igazán elemében, amikor saját csajozási sikereiről és balsikereiről beszélt önironikusan. Csakhogy ez egyáltalán nem humoros egy vadidegentől, esetleg valamely ismerősünktől. Nem azon nevettünk, ha nevettünk, amit mondott, hanem inkább bátorításként, hogy le ne menjen sírva a színpadról. Nem ment. Mi viszont igen, Badárt és Szőkét már nem vártuk meg.

Tovább, koncertre. A Sziámiból még elcsíptünk három dalt. Ő se sokat változott. Utána a Pál Utcai Fiúk következett. Veszprémben, az Utcazenén kitűnően sikerült újra hangszerelt és zenésített számaikból álló koncertjük. Itt mintha nem tudtak volna mit kezdeni magukkal. Egyrészt rossz volt a beállás, falsul szóltak. Másrészt úgy tűnt, nem egyeztek meg a tagok előre, hogy a régi vagy az új variációkat játsszák. Groteszk volt a lakodalmas stílusú ének mellett („Nagy szigetről elköltözött…”) az eredeti hangszerelés. Lecsó ugyan előkapott pár régen nem játszott nótát, de a közönség akarata előtt végül meghajolva inkább a slágereket játszották. Sajnos (apropó, egyszer a Partizán is elhangzik majd koncerten?).

A szombatot egy könnyed beszélgetéssel kezdtük Bárka-Pulán, fél ötkor. Bérczes László művészeti-még-nem-tudjuk-pontosan-micsoda beszélgetett a színház új igazgatójával, Alföldi Róberttel. Bérczes sajátos stílusa mindenre alkalmas, csak a több ember előtti kommunikációra nem. Nem baj, Alföldi azért igyekezett. A kettejük számára talán kissé kínos beszélgetést (vajon miért nem Bérczes lett az igazgató, ő, aki a kezdetektől a Bárkában működik?) időnként Vörös séf-dramaturg-kutyamegőrző Róbert kommentárjai tették kicsit interaktívabbá, mivel a közönség nem vett részt benne. Sok újat nem tudtunk meg, inkább promóciós dolognak tűnt. Persze végül is ez jó, van színház a Völgyben, aki akar, előadást is megnézhet az előző szezon repertoárjából, van beszélgetés, háttérinformációk dögivel. Meg ingyen kaja. Nem hiába, magyar embert minden ingyenes dologgal meg lehet fogni.

Este mozi, Hajdú Szabolcs Filmszemle-díjas Fehér tenyere. Mármint a film (hehe). Jó volt, a többi a kritikusok dolga. Mi befértünk, mások nem. Sőt, aki a pajta fedetlen felén ült, az megázott, ha nem menekült. Merthogy valamiért a mozinak helyt adó pajtának csak az egyik felét fedték be. Ki tudja miért.

Kellemes élményt jelentettek a kiállítások Kapolcson. A katolikus templomot érdemes fölkeresni, csakúgy, mint a fazekas vásárt és kiállítást (ha vásárolsz is, vásár, ha csak nézel-ődsz, kiállítás), a Kastélyban az Örökségvédelmi Hivatal kiállítását, amely épület pincéjében a veszprémi Táncsics középiskola diákjainak tárlatát, szakdolgozatait, épületmakettjeit lehet megtekinteni.

De persze a fíling az igazi, a tömeg, a meleg, majd az eső, majd a bor, majd a hosszúlépés, majd csak az emberek szemlélgetése, a kézműves vásár Vigántpetenden, a svájci fickó, aki se angolul, se németül nem beszél, de itt van, és fölveszi a stopposokat, a tizenöt éves punk lány, aki megtapos a buszon (figyelsz, Imre?), sorban állás a zuhanyzónál, vécénél. És ez csak az első két nap volt.