Általában Woody Allen filmjeiben szoktam hallani ilyesfajta zenét. Ismerősen csengő muzsika, a swing és a jazz elemeit ötvöző nagyvárosi örömzene. Világszerte népszerű műfaj, ami csak alig két évtizede honosodott meg a magyar polgárok CD-polcain, azóta pedig hazai változatok is alakultak e stílus mentén – nekem most csak felszínesen a Cotton Club Singers ugrik be.

Elegáns partiruhát kell ölteni hozzá, beszállni valami jó kocsiba, helyet foglalni egy drága éjszakai bár asztalánál, és finom koktélok mellett tapsolni a füstben. Aztán már majdnem úgy érezhetjük magunkat, mint Manhattanben. Ám most nem egy New York-i bárban vagyunk, hanem a veszprémi Szentháromság téren.

A Manhattan Transfer 1969-ben alakult amerikai énekegyüttes. A zenekar az évtizedek során több tagcserén és megújuláson esett át, néhány slágerével tekintélyes eredményeket ért el az angolszász toplistákon. Bár a nyolcvanas években megérintette őket a futurisztikus stílus is, végül szvinges imázst alakítottak ki, dzsesszes elemekkel fűszerezve, nagy hangsúlyt fektetve a látványos színpadi megjelenésre.

Azt hittem, a fülem majd felismer néhány klasszikus slágert a repertoárból, de úgy látszik, már fakul a zenei emlékezetem, mert egyetlen igazi örökzöldre sem figyeltem fel. Ettől függetlenül akadtak kellemes dalok bőven a műsorban, a koncertet mégsem nevezhetem izgalmasnak vagy felejthetetlennek. Mint azt a New York-i popcsapat néhány szóban angolul közölte, nemrégiben már felléptek a csodálatos Budapesten, de most Veszprém szépsége is megfogta őket. A négy énekes ezután bő két órában próbálta lehengerelni a publikumot, engem azonban nem teljesen győztek meg.

Hangszeres technikában és zeneileg nem voltak különösebben átütőek, vokálisan pedig akadt ugyan figyelemre méltó teljesítmény, mégsem úgy álltam fel az előadásról, mintha valami kolosszális varázslatban lett volna részem. Igaz, mivel nem az én műfajomról van szó, talán a hallgatóság reakcióiról érdemes beszélni. Mint korábban, ezúttal is meglepett, hogy a Veszprémi Ünnepi Játékok közönsége mennyire komótosan közelíti meg az aktuális program helyszínét. Én megszoktam, hogy színházba és koncertre pontosan érkezem meg, szombat este viszont negyed órával a meghirdetett időpont után az emberek még mindig csak lassan és lustán készülődtek, hogy elfoglalják a helyüket. Kicsit úgy tűnt, a társasági esemény, a találkozások és a beszélgetések fontosabbak, mint maga a zene.

Később aztán ugyanaz az érzésem támadt, mint tavaly némelyik koncerten: bár a zenekar minden egyes megnyilvánulását lelkesnek tűnő taps kísérte, elementáris ovációt, a teret betöltő őszinte tetszést nem érzékeltem, ettől pedig egy cseppet a tenyerek gyakori csattogása is kényszeresnek tetszett. A Manhattan Transfer hallgatható, jó zene, de biztos vagyok abban, hogy sokan csak a hivalkodó propaganda miatt nézték meg, mely gyanúmat igazolni látszik, hogy jócskán foghíjasak maradtak a széksorok is. A kivételnek és a zenekar rajongóinak megkülönböztetett tisztelet! Mindenesetre az Utcazene öt napján legalább háromszor találkozhat a közönség egy ilyen kaliberű zenekarral – ráadásul teljesen ingyen.

A Veszprémi Ünnepi Játékok éppen ezért szerintem végső soron nem más, mint a társasági elit eseménye, amolyan nagypolgári találkahely, a kispolgári sznob törleszkedés segédletével, ám a grandiózus plakátok és a széles körű érdeklődés nem mindig tölti ki a szervezők által sugallt monumentális kép kereteit. Mindent összevetve mégis jobb annál, mintha nem lenne, így hát annak drukkolok, hogy a következő évben folytatódjon, jobb időjárással és legalább ekkora, vagy még nagyobb nevekkel.