Múlt héten felhívott egy régi ismerősöm, s kérte, hadd mondhassa el horvátországi élményét, szeretné, ha megjelenne cikk-formában. Úgy gondolta, így legalább nyilvánosan is hangot adhat felháborodásának, és mellesleg a tanulságos esetet olvasva magyar honfitársaink elkerülhetik a letartóztatást, a balkáni kihallgatást és a 360 000 forintos pénzbüntetést. Tehát, vitorlázók figyelem, aktuális élménybeszámoló a horvát tengerpartról!

Az egész úgy kezdődött, hogy ismerősöm három barátjával vitorlázni indult az Adriára. No nem saját hajóval, hanem kedves haverjának – horvát mértékkel mérve – kicsike, 1 milliós hajójával, amit pár hete szállítottak le a Balatonról a tengerre. Így tehát öten hajózgattak volna Zadar környékén – különösebb pénzbe ez nem került négyüknek, mert baráti meghívás volt az egész túra alapja.

Azt persze tudni érdemes, hogy a hajó tulajdonosa a vitorlás vízretételekor megváltotta az éves matricát, amely feljogosít a horvát vizek használatára – úgy képzeljük el, mint egy éves autópálya matricát –, emellett kérte a hivatalban a „list of person” papírt, amely tartalmazza azokat a személyeket, akik abban az évben megfordulnak a hajón. Ennek ellenére a helyi „kapetaniján” csak a hajó tulajdonosának nevét írták fel a „list of person”-ra, a tulajdonosnak azt mondták, a többi név nem szükséges. Emellett a hajón kell lennie egy „crew list”-nek is, egy legénységi listának, amely az éppen a hajón tartózkodó személyek adatait tartalmazza. Természetesen a két listának összhangban kell lennie egymással, de ez utóbbit maguktól nem adják, ezt is kérni kell.

A letartóztatással végződő sztori úgy kezdődött, hogy mikor megérkeztek Magyarországról a vitorláshoz, észrevették, elromlott a hajó motorja. A tulajdonos fogta magát, és reggel alkatrészkereső útra indult a szárazföldre. A hajó utasai pedig – akik közül ismerősömnek megvolt a horvát tengeri kishajó vezetői engedélye – egy kis mólónál várták vissza a tulajdonost. Reggel, amikor éppen ébredeztek, megjelent két civilnek tűnő ember a hajónál, nézelődtek, aztán előkapták rendőr-igazolványukat, és kérték a hajó papírjait és az útleveleket. Minden rendben volt, de a „list of person”-on nem voltak rajta a nevek. Mindez nem is lett volna baj, mert a szárazföldön nincs szükség erre a papírra, így a szárazföldi hatóság nem is büntethet ezért. Ennek ellenére a rendőr elvette az útleveleket, és azt mondta nekik, hogy hajózzanak le a Dugi Otok-sziget másik csücskébe, mert ott kapják majd meg az útlevelüket, mivel át kell vizsgálni őket stb. Mivel egy hatósági személy mondta, el is indultak, hiszen jogsi, egyéb papírok rendben voltak. Ott aztán a rendőr visszaadta az útleveleket, megemlítette, hogy nem teljes a „list of person”, ki kellene egészíteni, és elhessegette őket, hogy nincs ideje velük foglalkozni. Ismerősöm a listára rá is írta a neveket, de a rendőr azt persze elfelejtette mondani, hogy a hárommal mellettük lévő épületben is le lehet a listát pecsételtetni, mert pecsét nélkül semmit sem ér az egész. Ismerőseim örültek, hogy megúszták ennyivel az ügyet, és indultak vissza az eredeti helyre, hogy megjavíthassák a motort.

Na ezt nem kellett volna. Ugyanis a szárazföldi rendőr leadta a drótot a vízirendőr kollégájának, aki a kifutás pillanatában elkapta a hajót, elvette az útleveleket, és bevontatta a hajót Zadarba – mivel nem volt pecsét a „list of person”-on. A vízirendőr eleinte azt hitte, hogy ellopták a hajót. Mindezt annak ellenére, hogy volt használati meghatalmazásuk a hajó tulajdonosától, de nem horvát nyelven, hanem magyarul és angolul, és nem hitelesítette horvát közjegyző. Idővel a vízirendőrnek is leesett, hogy nem hajólopásról van szó, de akkor már megkapta a parancsot, hogy a vitorlást Zadarba kell vinnie.

Zadarban aztán lefoglalták a vitorlást, az utasok útlevelét elvették, letartóztatták ismerősömet, mint a hajó kapitányát, és elkezdődött a három napos tortúra. A zadari rendőrök üvöltve követelték, hogy vallja be, mennyit fizetnek a hajó tulajdonosának a vitorlázásért, azaz „black charter”-ben vesznek részt. A kirendelt magyar tolmács fordította azt, hogy valójában őket a szárazföldi rendőr „kényszerítette” a vízre, ők várták a motoralkatrészt és a tulajdonost – nos, ez a rendőröket már nem érdekelte. Kihallgatták a három utast, és végre eljutottak odáig, hogy a rendőröknek sikerült beszélniük telefonon a hajó tulajdonosával – azaz kiderült: biztosan nincs szó hajólopásról, sem fekete hajóztatásról. Ekkor kiengedték őket a vízirendőrségről, a hajót továbbra is lefoglalva tartották, a letartóztatást nem szüntették meg, sőt az utasok útlevelét sem adták vissza – de legalább a hajón aludhattak, és várták a másnapot, hogy az időközben megérkező hajó tulajdonosával az új hivatalban, a helyi „kapetaniján” tisztázzák az ügyet.

Másnap a helyzet tisztázódott, és délután összeült a testület, amely elvetette a hajólopás és a „black chartereztetés” vádját, már csak az volt ismerősöm bűne, hogy az utaslistán nem volt rajta a kapitánysági pecsét – és így megsértette a horvát tengerészeti törvényt. Ezt 10 000 kunával kezdődő bírsággal lehet sújtani. Ismerősöm vallomására az volt a kapitányságon a reakció, hogy „nem kellett volna a rendőr felszólítására” vízre szállniuk, hanem helyben kellett volna megvárni a tulajdonost. Vajon 100 nyaralóból hányan mertek volna ellenkezni a helyi hatósággal?

A bírság végül – enyhítetten – 5000 kuna lett, de az eljárási költséget is ki kellett fizetni – 4000 kunát – ám addig nem mehettek sehová, amíg nem fizettek és az útleveleket se kapták vissza. Majd közölték, hogy lehet fellebbezni, és akkor 3 nap múlva összeül egy újabb bizottság. Az még hab a tortán, hogy a kapitányságon képtelenek voltak helyesen kitölteni egy egyszerű postai csekket, és ezért háromszor kellett újra sorban állni a postán.

Slusszpoén! Ismerőseim a vízreszállás előtt vették észre a hajón, hogy nem kapták vissza az egyik papírjukat, aminek hiányában újra megbüntethették volna őket. A kapitányságon félórás könyörgés után átnézték az ügy dossziéját, amiben megtalálták az iratot. Végül a 3. nap délutánján egy nyomasztó bírság tudatával várta őket a türkizkék tenger, mely már nem csillogott olyan szépen, mint azelőtt, ezért a tervezett idő előtt haza is jöttek.

Az ügy tanulsága ismerősöm szerint:
- ne bízzunk a hivatalnokban
- ne higgyünk a rendőrnek
- készüljünk fel, tudjuk jobban a törvényeket, mint maguk a törvények számonkérői, alkalmazói
- szomorú, ha egy ország, amely az idegen forgalomból akar megélni, nem szereti a turistáit
- furcsa, ha egy országban csak a bírságok magasak, de a segítség, hogy törvénytisztelő maradjon az ember az nincs meg, sőt…
- ne tévesszen meg a külcsín, Horvátország még mindig Balkán
- Mindenhol jó, de LEGOLCSÓBB OTTHON!