A cím természetesen nem az én találmányom. A jelenségre, amit ezzel a fogalommal jelölhetünk, még az 1970-es évek végén Umberto Eco figyelt fel. Eco ugyanis sajátos párhuzamokat látott saját korunk és a középkor tapasztalatai, hiedelmei, a jövőről és a jelenről alkotott elképzelései között. Sőt, jelen társadalmunkban éppenséggel a középkor újraélésének, újraalkotásának, a középkori „hagyomány” feltámasztásának társadalmi burjánzásáról beszélt.

Több pozitív és negatív előjelű példát is hozhatunk erre saját közelmúltunkból, jelenünkből. A magyar millennium idején 2000-ben és 2001-ben számos állami, önkormányzati, de magánjellegű kezdeményezés is – hivatalos beszédeiben, protokoll-rendezvényeiben, emlékmű-felállításokban – idézte meg a magyar középkor legszebb időszakát, az államalapítást, néha utalt az Árpád-korra, de még a honfoglalás és a kalandozások pogány magyar miliőjére is. Több ezer millenniumi emlékműre kerültek keresztény jelképek (Szent Korona, Szent István vagy Szent László, néha Gellért vagy más magyar szent személye), de pogány szimbólumok is (turul, kopjafa, olykor egy-egy táltosszobor, jelképpé átlényegült tarsolylemez, rovásírás), amelyek a múlt iránti „nosztalgiánkat” segítették, segítik. Állami ünnepségünk legnagyobb attrakciója volt a Szent István-i ereklyék (Szent Jobb, koponya-ereklye, prágai kard, jogar, palást és koronázási kalucsni) összegyűjtése, a Korona parlamenti átszállítása, állami jelképpé minősítésének befejezése (címer), a koronaőri „lovagrend” kijelölése a Köztársaság, a Parlament, a minisztériumok és az Akadémia elnökeiből.

Negatív példaként viszont még itt kísért/kísértett a délszláv háború emléke, ami Milosevic koszovópolje-i beszédével kezdődött 1989-ben, ahol a szerbek közismerten elvesztették államiságukat 1389-ben a „rigómezei csatában”, és ezzel lezárult történelmük középkori dicső fejezete is. Tudjman, horvát elnök a nagyobb dicsőség kedvéért Medvedgradban egy olyan „valódi” közékori horvát királyi várat épített fel, aminek csak legfeljebb néhány tucat köve volt eredeti. A folytatás is döbbenetes volt. A szerbek bombázták Dubrovnik középkori műemlékeit; horvát militáns erők lerombolták a bosnyákoknak fontos középkori mostari Öreg-hidat; az albánok obszcén graffitikkel pingálták teli a koszovói szerb orthodox templomok középkori freskóit vagy egyszerűen felrobbantották azokat.

Amíg nálunk szent jelképeinkkel az állam középkori újraalkotásának kulturális-társadalmi ünnepi ceremóniája zajlott a Szent Jobb és a Korona másolatainak országos körbeutaztatásával, és a valódi Koronához való zarándoklat parlamenti biztosításával, ott a valódi területfoglalások középkorias, olykor barbár jeleneteire került sor. Az illúziók az első ezredforduló vagy a dicső középkor hosszabb-rövidebb idejű feltámasztására – példának okáért idén az 1456. évi nándorfehérvári diadal lelkes, török ellen felkelő kereszteseit 1956 forradalmáraival együtt ünnepeljük –, néha komoly és komolyan vehető, ám gyakran komolytalan és veszélyes szerepjátszásra hívják/hívták a jelen társadalmát.

Most, augusztus 20-án, Szent István ünnepén komoly és komolytalan „játékokat” egyaránt láthatunk majd országos, de helyi szinten. Olyanokat, mint amilyen például a lokális, helyi identitást erősítő szentkirályi „jobbágy”-települések egyesületbe tömörülésének ünnepi aktusa volt Szentkirályszabadján, vagy Boldog Gizella királyné vallásos kultusza, a Gizella-napok pszeudo-kultusza Veszprémben. A sólyi meredt fakard is hirdetheti Koppány „erős” jellemét a sólyiak dicsőségére, a somló-hegyi pogány rackajuh véráldozat pedig vérszerződést ismételhet „hagyományteremtés” jelleggel.

Az új középkor itt van, nálunk is. Egyeseknek mindennapi, másoknak alkalmi életvilágot jelent. Vannak, akik elutaznak a „középkor” genius lociját hirdető helyekre, mások otthon teremtik meg azt. Tanulság talán csak az lehet, érdemes mindenben és mindenhol mértéket tartani, ...még a rackajuh-vér ivásban is.

Tóth G. Péter
történész