A Veszprémi Állatkert már évek óta figyelemmel kíséri látogatóinak véleményét, a kitöltött kérdőívek alapján készített statisztikák eredményei folyamatosan segítik a munkánkat. A látogatók többnyire nagyon jól látják a hibáinkat és erősségeinket, sőt, meg kell vallani, egyes kérdésekben éppen a „naivitás” miatt érzékenyebben, mint maguk a szakemberek.

Azonban nem egyszer fordul elő, hogy különös kívánságokkal, észrevételekkel is találkozunk a kérdőíveken. Ezek olykor szórakoztatók, olykor bosszantók, de mindenképpen figyelemre méltók.

Sokan delfin, cápa vagy éppen óriáspanda tartását kérik számon állatkertünktől, olyan egyszerűséggel, mintha az mindennapos látványosság lenne kis hazánkban. Szintén gyakori az a panasz, hogy nem lehet megsimogatni az állatokat, azon belül is a majmokat. Mondani sem kell, a legtöbb állatunk állandó stresszben élne, ha napi 1–2 ezer látogató végigfogdosná. Bár biztos van pár ragadozónk, amely üdvözölné ezt a lehetőséget, de nincs az a biztosító, aki szóba állna velünk, ha hagynánk…

Etetni is nagyon szeretjük az állatokat. Azonban a jelek szerint ők néha más véleményen vannak: „az állatoknak nem lehet zoocsemegét adni, mert visszadobják”. Ami nem véletlen, mert csak egyes patásokat lehet etetni Veszprémben, a zoocsemege is nekik készült, nem majmoknak és ragadozóknak.

Természetesen maguk az állatok sem ússzák meg kritika nélkül. A tigris például „túl kicsi”. „Az üveg torzít, és ezért az aligátorteknőst mindenki csúnyának tartja.” Szintén sokan róják fel nekünk, hogy egyes állataink szaga átszakít minden olfaktorikus tűréshatárt. Ez a kritika egyes esetekben, kiváltképpen a vaddisznóknál jogos. Meleg nyári napon bizony messzire terjed a disznóillat, amely problémát csak egy nagyobb kifutó lesz képes megoldani (bár a disznókat még senki sem kérdezte, mit szólnak a mi szagunkhoz). Szerencsénkre azért kapunk jó tanácsokat is, amelyek közül a nyertes a következő: „fürdessük meg rendszeresen a disznókat!”

Tanácsokat amúgy is mindenki szívesen ad. Többen is figyelmeztetnek arra, hogy szökik a páva, amelyek amúgy az állatkertünkben szabadon kószálnak. Az viszont elgondolkodtató, hogy vannak, akik a tágas kifutóban élő varijaink láttán is szökést kiáltanak, sőt, „a prérikutyák ki tudnak jönni a föld alól!”. Nincs mese, ez állatkert, minden pikkelyes, tollas és szőrős jószágnak ketrec mögött a helye…

Ráadásul időnként neveletlenül is viselkednek! Főleg a majmaink hánynak fittyet minden illemre: „majmok intim életét ne kisgyerekek előtt működjenek”, vagy helyesebben megfogalmazva: „a majmok éjszaka létesítsenek intim kapcsolatot!”

Vannak talányosabb kívánságok, észrevételek is. Például máig töröm a fejem, pontosan mit is akarhatott az, aki ezt írta: „a kifutókat össze-vissza kellene csinálni!” Vagy: „az állatok vékonyak és tiszta a helyük, ezen változtatni kellene!”

Persze nem könnyű látogatónak sem lenni. Valaki őszintén bevallotta, hogy azért nem tud pontos válaszokat adni a kérdőív kérdéseire, mert „az osztálytársam végigordítozta az egészet, így sokat nem láttam belőle”.

Végezetül egy tömör és rövid észrevétel (a pontok egy nem túl szalonképes szót helyettesítenek, amelyet mellőznék): „az állatokkal minden rendben, a látogatók ……, ki kellene a 90%-at tiltani az állatkertből!”. Mi természetesen nem akarunk ilyen drasztikus eszközökhöz nyúlni, és az állatkertekkel nem-kompatibilis egyének számaránya is messze alacsonyabb ennél. Sőt, abban bízunk, hogy az állatkerti kultúra fejlődésével idővel magától is teljesen eltűnik ez a minoritás.

Endrédi Lajos