Véget ért a magyar irodalom történetének leghosszabb csavargása. Faludy György immáron a nem látható világban rója útját, itt hagyta bölcsességeit, verseit, pokolbéli víg napjait.

Bár több mint tizenöt éve hazajött, mégis úgy éreztük, sosem pihen: versei, írásai, nyilvános szereplései mindig valamiféle metafizikus vándorlást sejtettek még, bár az is igaz, fáradhatatlan volt, ha valahova hívták.

Végigélte a huszadik századot, miközben megtapasztalta Horthyt, Rákosit, Recsket, kétszer is emigrációba kényszerült, de a szíve mindig hazahúzta. A távolban töltött évek alatt is gondozta, ápolta anyanyelvét; mikor végleg hazajött harmincöt év után, a legszebb magyart használta bölcs gondolatai megosztására, szebben, nagyságrendekkel szebben kifejezve magát, mint néhány itthoni kirakat-magyar polgártársunk: „árkon-bokron kergethetsz hét világnak, a hangutánzó szók utánam szállnak” – írja az Óda a magyar nyelvhez című versében. Nos, így kell magyarnak lenni.

Innentől már csak könyvekre hagyatkozhatunk, ha József Attiláról tanulunk. Istenem, mennyivel egyszerűbb volt, amikor csak őt kellett megkérdezni róla, és máris mondta élményeit kortársáról, Attiláról. Igen, Attiláról, a barátjáról, arról, akinek pont harmadannyi élet jutott, mint neki.

Ő megtehette, hogy sosem viselt zoknit, mert nem volt kényelmes, ő megtehette, hogy nyíltan meséljen homoszexuális élményeiről, ő megtehette, hogy néhány éve egy fiatal költőnőt nőül válasszon, aztán félmeztelenül együtt pózoljon vele egy férfimagazinban.

Most már nincs mit tenni, újból előveszem a „Pokolbéli víg napjaim”-at, inkább így emlékezem a Vén Csavargóra, mint hogy a sajtóban olvassam idióta politikusaink ökörségeit, amiket összehordanak róla.

„– Buján fetrengtünk mind ahányan,
s az évek szálltak, mit a percek,
véred kiontott harmatával
irgalmazz nékünk Jézus Herceg!”