Nem igazán hoznak lázba a helyhatósági választások, és ami a legszörnyűbb az egészben, a szégyennek a legkisebb jelét sem érzem magamon emiatt. Nem mintha valakinek nem illenék szégyellni magát ezért, de látva az idáig történteket, van egy sokadik olyan érzésem, hogy ennek a bekövetkeztétől egyáltalán nem kell tartanom.

Biztosan sokan sokféleképpen leírták már, hogy mi zavarja őket a leginkább ebben a mostani helyzetben. Nehezen dolgozza fel az ember, hogy átvágták, de valahogyan mintha a nagypolitika cinizmusa olyan szinten kiölte volna belőlem az érdeklődést a helyi politika iránt is, hogy a legkevésbé sem érzem hibás lépésnek, ha kizárom magamat a döntés folyamatából, s ezzel párhuzamosan vállalom, hogy mások döntsenek helyettem is.

Döntésem teljes, önkéntes, bár kissé – tudom – abszurd a kifejezés, de szabad is. Ily módon szabad prédája vagyok demokratáknak és mégdemokratábbaknak, s ami a legrusnyább az egészben, mindezt a dolgok jelenlegi állásának a legmaximálisabb tudomásulvételével teszem. Rossz érzés, hogy attól érzem nyugodtnak magamat, ha elvonulok a felelősség elől, és legalább attól nem kell félnem, hogy szavazatommal ismét olyan embert juttatok számára kedvező helyzetbe, akit azután én magam megbánnék.

Hogy mindez hova vezethet? Nem merem végiggondolni! Igaza lenne elmúlt évszázadok magyar íróinak, miszerint a politika valóban csak úri huncutság volna? Igaza lenne a történészeknek, társadalomtudósoknak, hogy a politikát nagyon-nagyon csúnya eszközökkel eredményesebben lehet csinálni, mint kicsi kis kedvesekkel? Igazuk lenne azoknak a mindenkori szélsőségeseknek, akik sohasem volt anyagi javaik elvesztése után türelmüket is elveszítetve csatlakoznak másokhoz, hogy azután velük együtt egyetlen ingóságuktól, az életüktől is megszabaduljanak?

Döntéssel, döntésekkel sohasem pártnak, pártoknak tartozunk. Dönteni azonban csak valóban olyan emberek mellett érdemes, akiket tényleg közelállóknak érzünk magunkhoz. Ennek, ezeknek, nekik, felkészültségüknek, rátermettségüknek, alkalmasságuknak utánajárni finoman szólva is strapa. Komoly kihívás polgárnak lenni még akkor is, ha mostanság nem igazán akarja egyetlen magyar politikai oldal sem ezen a néven megszólítani a szavazóit. Talán éppen azért, mert neki, nekik igazából nem körültekintő szavazókra, hanem így vagy úgy, le illetve le nem adott szavazatokra van szüksége, szükségük elsősorban.

Bár nem adom le, de egyelőre még fel sem adom. Távol maradok, annak ellenére, hogy helyi dolgokba szólhatnék bele. Távol maradok, mert azt a közösséget, amelyikhez tartozónak érzem magam, a tisztelt jelöltek közül csak igen-igen kevesen képviselnék valójában. A szavazás és a nem szavazás eszközén túl mással én nem élhetek. Amíg rám is van bízva, hogy én kivel, kikkel, illetve miféle lehetőségekkel szeretnék együtt élni, addig a döntés szabadságának ezt az illúzióját szeretném magamnak megtartani.