Beszélni utcai zavargásokról, tüntetésekről, székházfoglalásról könnyű. De élő egyenes adásban nézni, hogy Budapesten a Parlament előtt tüntetnek, a Magyar TV székházát ostromolják az emberek, küzdenek az épületért a rendőrök, autókat gyújtanak, már nem könnyű, sőt kimondottan nehéz. Ennél még nehezebb tisztán látni a helyzetet, megtalálni a megoldást.

Helyzet van. Elgondolkodtató helyzet. Amit éjszaka láthattunk a televízióban, az döbbenetes volt. A tüntető tömeg, többségében fiatalok, be akarták olvasni üzenetüket a Magyar TV-ben, és mikor ellenállásba ütköztek, ostromolni kezdték a köztévé székházát. A rendőrök ellenálltak, a tömeg támadott. Vízágyú, könnygáz, gumibot az egyik, tűz, fáklyarudak, sörösüvegek a másik oldalon. Hajnalra a rendőrök győztek. Győztek?

Szerintem senki nem győzött. Egy biztos, valami van. Hogy micsoda, azt nem tudom. Hallani forradalomról, hallani parlamenten kívüli politizálásról. Egyesek szerint forradalmárok, mások szerint utcai harcosok küzdenek a tereken. Hol húzódik a határ a hős és a bűnöző között? Mitől forradalom egy utcai demonstráció? A polgári engedetlenség fogalmába mi tartozik?

Nem tudok választ adni. Át tudom érezni mindegyik fél érzéseit, véleményét. Egy biztos, olyan helyzet van, amin el kell gondolkodnia mindenkinek, és nem a saját, a másik felet kizáró igazságát szajkózni. Beszélni kell, mély empátiával.

Nem tudom, mi a megoldás.
Egyet azonban igen. Figyelmeztető jeleket láthatott éjszaka a pártpolitika. Lépniük, váltaniuk kell.

Gesztus kell. Egy feldühödött embert erővel legyőzni lehet, meggyőzni nem. Megalázás helyett megbékélés, együttérzés, együttgondolkodás kell.

Gesztus kell! III. Béla király fiai, Imre és András harcoltak egymással a trónért. A vesztésre álló, gyengébbnek tartott Imre koronázási díszben átment András harcosai közé, egy szál magában – és András megadta magát, embereivel együtt.