Tamási Lajos Piros a vér a pesti utcán című versét sikerült megutálnom az iskolai ünnepségeken, annyiszor hallhattam. Sík Sándor Templom és iskola című műve mellett, mely az évnyitók slágerdarabja volt („Ne hagyjátok a templomot, / A templomot s az iskolát!”) erre a versre emlékszem egyedül hatéves gimnazista pályafutásom ünnepségeiből. Na, hát most, Hölgyeim és Uraim, egyre nagyobb az esély, hogy ismét piros lesz a vér a pesti utcán…

Az ember rokonai, barátai, ismerősei tüntetni járnak, helyben vagy a fővárosban, vagy éppen messzire elutasítják maguktól az ilyenfajta megmozdulásokat, hiszen akik, amilyen módon és amiért felszólalnak, azokkal nem éreznek közösséget. Nagy a buli mostanság Budapesten, majálishangulat uralkodik, folyik a sör, bor, überhülyékkel és veszélyes alakokkal egyaránt találkozhat az ember, nagy az isten állatkertje, na.

Érdekes kép alakulhatott ki rólunk a világsajtóban ismét. Kukaborogatás, útburkolat-felszedés, békés táblacipelés, autófelgyújtás, az előtt fényképezkedés, ésatöbbi, amit bárki követhet a hírekben. Ők azok, a magyarok, illetve ők is magyarok. Nekem már a békés tüntetés fogalma sem egyértelmű, hogyan van az, hogy ők, a békés tüntetők „békésen” nézik, amint rendőröket ütnek, törnek, zúznak, rombolnak mások? És vajon milyen cél érdekében? Ki mit akar? A miniszterelnök leváltását? A megszorító intézkedések eltörlését? A kormány távozását? Új választást? Nagymagyarországot? Mandátumot a Parlamentben? Anarchiát? És még annyi minden mást. Ez a tüntetés szerintem ürügy arra, hogy aki a térre kimegy, megpróbálja elmondani véleményét és rávenni az embereket, hogy esetleg az ő céljait is valósítsák meg. (Például már holnap indulhatnánk visszafoglalni Erdélyt, jogos tulajdonunkat...) Sokan azt hiszik, ha tüntetnek, bármit elérhetnek – de mit? Mert a cél koránt sincs tisztázva!

Lehetőségeihez képest mindenki boldogan akar élni. Nem kétlem, hogy van, aki jó okkal és tiszta fejjel vesz részt más lehetőség híján a tüntetésen. Viszont szerintem azt hiszi a nagy többség, hogy ha most elmennek tüntetni, és elérik, amit akarnak (de mit akarnak? ...), akkor életük végéig tettek, és küzdelem nélkül boldogan élnek majd, míg meg nem halnak. Addig is, míg nem érik el céljukat (?), marad egyeseknek a randalírozás, egyeseknek a „békés tüntetés”, egyeseknek pedig a majális. Eközben az ország vezetése nem csinál semmit. Napról napra nő a tömeg, egyre vadabb dolgok történnek az utcákon. Valaki meg fog halni. Akkor lesz igazán nagy botrány. És piros vér a pesti utcán. Mindenki ’56-ozik „világnak”. Hú, gyerekek, forradalom van! De azt, hogy mi történt valójában 1956-ban, és hogy utólag hogyan értékeljük az akkori eseményeket, azt nem hiszem, hogy az utcán tüntetőknek akár negyede is meg tudná mondani. (Mint ahogy én sem.)

Ezért nem kulturálódom. Nem olvasok, moziba nem érek rá elmenni, Pesten nem lehet, nem merek. Figyelem a híreket, képben vagyok, most ez érdekel, ez foglalkoztat. Aggódom rokonokért, az emberekért, egyáltalán az országért. Hogy ne legyen ebből oltári nagy marhaság, hogy ne fajuljon el! Ja, és nemsokára elkezdek műsort tervezni október 23-ára, mert visszautasíthatatlanul megkértek rá. És tájékozódom ’56-ról, és olvasom a jobb-rosszabb verseket róla, és próbálok igazat és igazul mondani, ha még lehet hitelesen bármit is átadni másoknak, mert „a száj elé hulltan / pisszt jelző ujjban” figyelmeztetnek a jelek…